Stephen Hawking nem egyszerűen korunk egyik legnagyobb matematikusa/fizikusa, hanem egyik legnagyobb márkaneve is. Most éppen egy nagyon igényes ismeretterjesztő könyvhöz adta nevét, amit nagy valószínűséggel jórészt a borítón kisebb betűkkel jelölt Leonard Mlodinow, egy sor ifjúsági természettudományos könyv szerzője írt: A nagy terv (Budapest, Akkord, 2011; az angol eredeti: The Grand Design, London, Bantam, 2010). A könyvet élvezet kézbe venni: gyönyörű betűk, nagyszerű színes ábrák és vicces karikatúrák teszik teljessé az olvasás örömét. A stílust a nagyközönségnek szánt könnyedség jellemzi, bár a szerzők érthetetlen okból úgy gondolták, hogy kötelező ötoldalanként valami vicceset írni a mondandótól függetlenül („Ha látsz egy zebracsordát, amint egy parkolóhelyért küzdenek, az azért van, mert tényleg létezik a parkolóhelyért harcoló zebracsorda”). De mi is a tartalom? Hawking három kérdést tesz fel a könyv bevezetőjében (Miért létezik bármi is, ahelyett, hogy semmi se létezne? Miért létezünk mi? Miért az általunk ismertek a fizika törvényei, és nem mások?), és azt ígéri a Galaxis útikalauz-nál komolyabb választ ad rájuk a könyv végére. Lássuk.

A könyv messziről fut neki, végigkövetjük a természettudomány fejlődését Milétosztól napjainkig. Hawking elmeséli ki és hogyan jött rá arra, hogy a világot természeti törvények irányítják, és hogy ezek alól a törvények alól szemmel láthatóan nincs kibúvó. Ami nem mellékesen megkérdőjelezi egy mindenható Isten jelenlétét. Innentől viszont kapaszkodni kell. Kiderül ugyanis, hogy a törvények nem egyszerűen leírják az objektív valóságot, hanem inkább megteremtik abban az értelemben, hogy a valóságról csak a hipotéziseink által tudunk bármit is mondani. Kvarkok tehát abban az értelemben léteznek, hogy a kísérleti eredményekkel egybevág a létüket feltételező hipotézis. De az is lehet, hogy egy jelenséget különböző aspektusból más elmélet ír le: az elektron aszerint részecske vagy hullám, hogy mit akarunk mondani róla. És akkor itt végképp elrugaszkodunk a hétköznapi valóságtól, mert Hawking belecsap a kvantum-elméletbe: a világ története nem lineáris, hanem mindennek alternatív történetei vannak. Más szóval: a nagy, bonyolult testek viselkedése azért kiszámítható, mert a részecskéik alternatív történetének van egy „összege”, egyfajta átlaga. Az elemi részecskék viszont kiszámíthatatlanok, csak a megfigyelés „rögzíti” őket, az teremti meg az „egyetlen” történetüket. Nem a múltból lesz a jövő, hanem a megfigyelés teremt múltat.

Ha valaki úgy érzi, nem érti, nincs egyedül. Hawking is kanyarodik egyet. Következik egy gyors áttekintés az einsteini görbült téridőről és a táguló világegyetemtől (a klasszikus billiárdasztalos és lufis példákkal). Majd rácsodálkozunk arra, hogy a Föld és a Naprendszer éppen alkalmas a létünk fenntartására. Ezt nevezzük „gyenge” antropikus elvnek, mert kifordíthatjuk: éppen létünk határozza meg azokat a fizikai paramétereket, amik között élünk. De ha továbblépünk, rácsodálkozhatunk az „erős” antropikus elvre is: az egész világot meghatározó fizikai törvények és állandók is éppen alkalmasak arra, hogy bennük éljünk, parányi módosítások olyan világegyetemet eredményeznének, ahol nem alakulhatott volna ki élet. Mindennek azért van köze a korábbi tudományos ámokfutáshoz (kvantum-elmélet), mert létezhetnek más törvényekkel és állandókkal bíró világegyetemek is. Akkor mégis megtaláltuk a Tervezőt?

Hawking szerint nem. Éppen az alternatív történetek eleméletéből következik a multiverzum elmélet is: sok-sok különböző törvényekkel bíró világegyetemnek kell lennie, ezek közül csak egy a miénk: szabályai tehát csak véletlenül épp jók nekünk. Ez a válasz a hármas kérdésre. Anyag létrehozásához energia kell, ezért nem teremtődnek egyedi testek a semmiből. De az egész világegyetem anyagának pozitív energiáját kiegyensúlyozza a gravitáció negatív energiája. Egész világegyetemek tehát igenis teremtődhetnek a semmiből. Teremtődtek is, egyes kérdés kipipálva. Számítógépes modellekkel bizonyítható, hogy néhány egyszerű szabály lefektetésével kellően nagyszámú részecske esetén önreprodukáló komplex rendszerek jöhetnek létre maguktól. Az elemi részecskék szintjén természetesen nincs értelme feltenni a kérdést, hogy ezek „élnek-e”, de a komplex rendszerek bírnak azokkal a tulajdonságokkal (önreprodukció, motiváció), amiket az élettel azonosítunk. Kettes kérdés pipa. Még valami?

Kolbenheyer kommentpolitikája