„Úgy tűnik nekem, hogy a következő évszázad gyermekei az 1968-as évet ugyanúgy fogják tanulni, ahogy mi 1848-at.” Hannah Arendtnek ez a mondata többször előkerül, sőt a hátsó borítón is olvasható Nobert Frei 1968 című könyvében (Budapest, Corvina, 2008; a német eredeti: München, dtv, 2008). Végigolvasva a karcsú kötetet, a mondat nagyon is emblematikus, de nem igazságtartalma miatt, hanem éppen ellenkezőleg, az eseményekkel egyszerre megszülető mítoszt érzékelteti nagyszerűen. Frei könyve éppen ezért számomra egyszerre hiánypótló és hiányt okozó: szinte semmit sem tudtam az 1960-as évek történéseiről és azok szereplőiről (amolyan vakfolt ez: még nem tanultam róla történelemként, de már túl régi ahhoz, hogy személyes múlt lehessen), ám amit megtudtam nem túl érdekes. De még inkább hiánypótló és hiányt okozó a mítoszt illetően: az sem volt számomra sokáig világos, mitől is olyan nagyszerű 1968, ám nem csak most sem tudom, de azt is nehéz eldönteni, hogy Frei direkt nem alkot ítéletet („az olvasóra bízza”), vagy tényleg úgy véli, megússza anélkül. Hát én fogok.

1968-ról nem csak azt tudtam meg, hogy nem egyetlen év volt (mármint a mozgalom, a lázongás, a változás értelmében), hanem azt is, hogy az egyes országokban nagyon is mást jelentett. Általánosnak a háború utáni első nemzedék felnövése mondható, mégpedig egy nagyon népes, először teljes jólétben élő és iskolába járó nemzedéké. Ezen túl azonban minden országnak megvolt a saját katalizátora: az USA-é a fekete polgárjogi mozgalom, majd Vietnám, Franciaországé a grand nation válsága, Németországé és Olaszországé a náci és fasiszta múlt, Japáné az amerikai megszállás. Ezek és az egyéb nemzeti hagyományok miatt a mozgalom kiterjedése időben és térben, erőszakossága és utóélete rengeteg mindenben különbözött: mégis mindenki tudatában volt annak, hogy egy közös forradalmi hullám része. Ebben a tekintetben áll az 1848-as párhuzam: a francia munkástörvényeknek és a magyar jobbágyfelszabadításnak az időbeli szinkronitás mellett legfeljebb nagyon általános elvi gyökerei közösek, de előbbi miatt mégis elementáris volt a közösség érzése. Ezt a 20. század kommunikációs forradalma globálissá tette.

1968 Nyugaton tehát jelentős részben generációs válság volt. Minden egyéb eszmei háttér nagyon zavaros és esetleges. Ebből a jóléti társadalom kritikáját emelném ki először. Mert a dühöngő ifjúság hozzáállása nagyon is kettős volt: a kapitalista munka világának és az imperialista kizsákmányolásnak a kritikája sosem jelentette a világi örömök feladásának komolyan vehető igényét. 1968 kapitalista „forradalom” volt: kommercializálása a születésével kezdődött. Az ifjúsági szubkultúra a zenében, a divatban, az utazásban mind-mind kivitelezhetetlen lett volna prosperáló gazdaság, mondjuk ki nyugodtan: piaci viszonyok nélkül. Nem arról van tehát szó, hogy a forradalmárok később megritkult hajjal és megereszkedett pocakkal árulták el elveiket és álltak be a rendszerbe fogaskeréknek, hanem eleve az egész lázadást iparágak dübörgése kísérte. Talán ez is mutatja a kapitalista rendszer rugalmasságát és az alternatívákkal szembeni egyértelmű fölényét, de ezzel már át is eveztünk a másik ideológiai probléma vizeire.

1968, ahogy minden (?) forradalom, baloldali volt. Ne csúsztassunk: való igaz, hogy a mozgalom nagyformátumú vezetői mind elítélték a diktatórikus sztálinizmust, nem a szovjet uralmat akarták kiterjeszteni a Nyugatra. Hanem valami utópiát, egy egyenjogú, személyes részvételen alapuló, átlátható világot. Szép. Az már sokkal kevésbé, ha ezt Mao Kínájában, Ho Vietnámjában vagy Fidel és Che Kubájában vélték felfedezni. A naivitásnak is kell, hogy legyen mértéke. Nem véletlen, hogy Közép-Európa hatvannyolca nem diáklázadás volt, hanem függetlenedési és demokratizálási kísérlet, amit a Szovjetunió teljes természetességgel nyomott el. Nem is a naivitás elkeserítő, mert ez több annál, hanem a filozófia uralma. Én nem állítom, hogy a hatvannyolcasok totalitáriusok lettek volna, hanem csak azt, hogy a felvilágosodás legrosszabb örökségét vitték tovább: a valóságra fittyet hányva elméleti konstrukciók alapján fogalmaztak meg tökéletesen hamis rendszerkritikát. A rendszer pedig szépen megemésztette őket, és ezzel sok kérdés eldőlt. De maradt egy jó tanács: az egyetemen már ideje felnőni.

Kolbenheyer kommentpolitikája