Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Zsófinak egyre csak a varázsgemma járt az eszében, pedig Marci folyamatosan beszélt hozzá. Ez is a szülővé válás része valamiképp, hogy az ember fogja azt a kis, puha kezet, néha odamosolyog, sőt még kérdez is, de közben hagyja csak folyni a csacsogást, és valahol egészen máshol jár az esze. Most épp a varázsgemmán, az oviból hazajövet is, mert a fotó, amit tegnap este Miki mutatott, nyugtalanította. Mikiékkel gyerekkori barátok, mostanában évente egyszer-kétszer tudnak összejönni, ilyenkor aztán mindenféle előkerül, munka, család, utazások, és Miki még nyáron volt Carnuntumban, ahol a múzeumban látott valami furcsát, hát lefotózta, és most megmutatta Zsófinak. Nem varázsgemma-e? Mert Zsófi azzal foglalkozott, a magyar gyűjteményekben lappangó varázsgemmákat katalogizálta. Mindig mindenkinek el kellett magyarázni, ezek olyan kis féldrágakő izék, amikbe belevéstek valami istenalakot és egy fohászt, szerencsét hozott az egész családnak, legalábbis a hellenizált egyiptomiak szerint. A véset a lényeg, amúgy csak színes kavics. És a képen bizony egy varázsgemma volt, Mithrásszal, amit Zsófi még nem ismert, és akkor most írnia kell a carnuntumi múzeumnak pontos adatokért, mert bár nem Magyarország, de mégiscsak Pannónia, vagy éppen ezért mégsem?

Közben befordultak a kapun, fel a lépcsőn, és Zsófi már vette is elő a kulcsát. De az ajtó résnyire nyitva volt, és akkor már látta a gyanús fekete sávokat a zár mellett. Egy újabb, és talán még fontosabb szülői tulajdonság, ahogy ilyenkor az ember felkapja a gyereket, és már rohan is le a lépcsőn. „Jaj, Marcika, elfelejtettünk beugrani a cukrászdába, igen, képzeld, veszünk krémest, jó lesz? Tudod mit, becsöngetünk Adélhoz, te most ott játszol egy kicsit, én meg visszamegyek a cukiba, hm?” Adél az arckifejezésből rögtön értette, hogy csak némán, szájról olvasva kérdezheti meg, hogy mi a baj. „Betörés.” Ő is anya, sőt, már terelte is be Marcit, hadd intézkedjen Zsófi. Az utcára kiérve aztán hirtelen elszállt belőle a lendület. Most hogyan tovább? Hívja a rendőrséget? És utána? Mi van a lakásban? Már elővette a telefont, amikor meglátta Lacit kilépni a szemközti házból. Laci mindig is a környéken lakott, valószínűleg homokoztak együtt a játszótéren, mindenestre ilyen köszönős ismerősféle, de semmi konkrét barátság. Most azonban a megmentő. Ha segít. És persze, hogy segít, bajba jutott csinos nőknek szokás segíteni, és már mentek is együtt fel. Laci elöl, az első emelettől kezdve érezhetően lassabban, na nem a félelem miatt, csak nehéz azt a százhúsz kilót cipelni, de pont ezért fordult hozzá Zsófi.

Beléptek a lakásba, Zsófi nem tudta, most csendben legyenek, vagy épp hogy kiabáljanak, de hamar kiderült, hogy nincs már ott senki. Nem a filmekből ismert felfordulás fogadta, de hisz itt se titkos mikrocsipet nem kerestek, se büntetni nem akartak, gyorsan, profin kirámolták az íróasztal fiókját. Készpénz nem lehetett sok, pár tízezer talán, nem tudta pontosan. Mi tűnhetett még el? Aranyékszere gyakorlatilag nincs. A kis Kata aranylánca, amit a keresztelőre kapott a nagyitól! Szegény, nem is fogja tudni, hogy valaha is volt aranylánca, még csak két éves, most is a nagyinál van. És akkor meglátta az üres dobozkát. A pecsétgyűrű. Sose használta, a fiók mélyén pihent, eszébe se szokott jutni, talán nem is akkora veszteség. Nagy, régimódi pecsétgyűrű, elvileg férfiékszer, de még soha senkin nem látott ilyet. Az apjától kapta, amikor ledoktorált. Családi örökség, a dédpapa monogramjával. Hát eltűnt, ez van, rosszabb is történhetett volna. Senki nem sérült meg, ez a lényeg. Megköszönte Lacinak a hősiességet, hívta a rendőröket, aztán Adélt és az anyját, hogy a gyerekek még maradhassanak, a helyszínelés után pedig rendet rakott. Estére már érezte, hogy mégsem lesz olyan egyszerű elfelejtenie a hiányt.

Próbált visszaemlékezni, mikor látta először a gyűrűt. Az apjával beszélgetett a felmenőkről, talán valami iskolai feladat volt, hogy családfát csináljon, és akkor vette elő az apja a régi kartondobozt a szekrényből. Fotókat keresett, volt azokból is bőven, századeleji kopottasak is, elmosódott tintával a hátuljukon a mára már ismeretlen nevek. A legmeghökkentőbb a bozontos szakállú orosz hadifoglyokról készült volt, ahogy ott mosolyognak a dédpapa lakatosműhelyében, még az első háború idejéből. És persze ott volt az aranyóra, a hátlapja mögött rubinkövekkel, meg a ferencjóskás aranykoronák. Az arany csillogása egészen lenyűgözte, aranypénzről addig csak a mesékben hallott. És végül a gyűrű. Apja óvatosan emelte ki a dobozka vattapárnájáról, mutatta a monogramot, persze még fordítva, németesen volt bevésve, cirkalmas gót betűkkel. Családi örökség. Apáról fiúra szállt, esküvőre, diplomához, aztán már csak doktorinál adták tovább, ahogy a férfiak generációról generációra feljebb léptek. Persze ő is megkapta, egyetlen gyerek, még ha lány is, ő is doktorált („Mithrász-kultusz Felső-Pannóniában”), és akkor az ünnepi ebéd végén az apja nagy ünnepélyesen odaadta, mondta, hogy majd a fiára hagyhatja, a fiú szó valahogy hangsúlyosabbra sikerült, és ha úgyis Marcit terveznek akkor a monogram is stimmelni fog megint, így öt generáció után (a dédpapa – vagy a születendő Marci szempontjából már ük – Manfred volt). A tolvajnak meg mindez pár gramm arany. Már be is olvasztották talán. Semmi monogram, semmi emlék. Csak a szerencse tartson ki.

Kolbenheyer kommentpolitikája