Legutóbb pozitívan csalódtam Ken Follett-ben, ezért aztán nekiláttam A titánok bukása (Budapest, Gabo, 2010; az angol eredeti: The Fall of Giants, London, Macmillan, 2010) című új nagyregényének, ami nem csak a maga nyolcszáz oldalával ijesztő, de ráadásul azzal fenyeget, hogy csupán egy trilógia nyitánya. El is nyertem méltó büntetésem. Nem mondom, megérdemeltem, ha már végigolvastam, sőt azt sem állítom, hogy kínszenvedés lett volna. Follett most is gördülékenyen és fordulatosan ír, a történet izgalmas, és fiktív világának azon díszletei, amiknek tényleg utánanézett, nagyon érdekesek. A történelmi érdeklődéssel igen, tudással azonban csak nagyon mérsékelten bíró olvasónak a könyv igazi csemege: valószínűleg sokan sóhajtanak fel, bárcsak így tanulták volna a történelmet! Valóban képes olvasókönyvvel állunk szemben képletes értelemben, az I. világháború kitörése, lefolyása, az orosz forradalom és a párizsi béketárgyalások története családtörténeti álcában, színes forgatagként vonul el a szemünk előtt. Ráadásul a szemlélet nagyon haladó, az olvasó természetesen a nőkkel és a munkásokkal azonosul a macsó elittel szemben, de közben azt is felismeri, hogy a bolsevikok rosszak, a németek viszont nem háborús bűnösök. Igazából nem is értem, mi a bajom, miért nem elégszem meg ennyivel. Ha röviden kell összefoglalnom, akkor a közhelyesség, az újrahasznosítás és a szerkesztésből fakadó hiteltelenség a gondom.

Ha már nyolcszáz oldalt rágunk végig, akkor természetesen többet tudunk meg a korról és eseményeiről, mint az iskolai törikönyvekből. A kérdés, hogy mi is az a többlet. És nem meglepő módon természetesen a legalapvetőbb anekdoták bukkannak fel hitelesítő köntösben. Ezekkel nem az a baj, hogy ne lennének igazak, hanem hogy önmagukban tényleg csak kis színesek. Mert lehet, hogy Párizs védelmére taxik vitték a katonákat a frontra, vagy hogy a keleti frontra azért érkezett német erősítés, mert a porosz grófnők kisírták a császárnénál a birtokaik védelmét. Csak éppen mindebből nem következik semmi. Sőt, mivel ezek azok az anekdoták, amikre minimális utánajárás után először bukkan az ember, megfelelők, ha egy alulmotivált osztály óráját akarja feldobni velük az elkeseredett töritanár, de egy nagyregénytől többet várunk. A 20. századról eleve többet tudunk, itt az írónak nem szabadna megélnie a közhelyekből. De azt kapunk: Vilmos frusztrált és korlátolt, Lenin dogmatikus és puritán, Wilson idealista és szoknyapecér. Aha (pici ásítás).

Kicsit zavarba ejtett Follett, amikor a walesi kastélyban és szénbányában kezdett játszódni a cselekmény. Ezt már olvastam. Egy sikeríró feltételezheti, hogy olvasói több művét is ismerik. És valóban a walesi (ill. ott skót) szénbánya klausztrofóbikus világa már nyomasztott Az ígéret földjé-ben, az orosz feleséggel rendelkező brit lord pedig már fellépett az Egy férfi Szentpétervárról-ban is. Baj ez? Önmagában talán nem volna, ha nem lenne ennyire egy az egyben az átvétel. És még inkább, ha a nagyregény világának további szegletei is ki lennének dolgozva. De nincsenek. A bánya műszai megoldásairól, egy bányarobbanásról, a bányászsztrájkokról, vagy éppen a kastély személyzetéről, a berendezésről, az arisztokraták pénzügyeiről sokat megtudunk – a regény cselekménye szempontjából teljesen feleslegesen. Erről sokat tud Follett. Viszont emellett Pétervár vagy Buffallo matiné-díszlet, egyfajta skicc, valami ilyen helyen játszódna a cselekmény. Hát nem. Ha valaki öt család történetét két kontinensen akarja bemutatni, akkor tessék utánanézni!

És az a legfőbb gondom. Sok lehetőséget rejt magában, ha rengeteg szereplőt mozgatunk, hiszen így sok helyzetben lesz saját szemszögünk. Mert nyilván más a háború a diplomaták, és más a közkatonák szemében. De ha mindezt valós események köntösébe öltöztetjük, akkor hamar teljesen nevetségessé válik, hogy mindenki mindenhol összefut. Az orosz árvagyerek szerelmét Péterváron egy amerikai diplomata menti meg a rendőrök karmaiból, hogy aztán Amerikába emigrálva a fess orosz ugyanennek az amerikainak a menyasszonyát szeresse el, ugyanő Amerikába úton Cardiffban is időzik kicsit, ahol megismerkedik a walesi bányásszal, meg a helyi lord orosz feleségével (akinek az apja egyébként anno az övét felakasztatta), hogy aztán Omszkban találkozzanak mindannyian újra az intervenció során. Hm. Ráadásul ez a szerkezet elég nehézkesen ál össze: ha nincs ötlet, ugrunk az időben és a térben (így kerülnek a walesi lövészek a Somme-tól Szibériába), ha nincs mondandó, akkor a történelmi alakok narrátorrá válnak (ezért magyarázza Trockij az egyik főszereplőnek a fehérek támadási irányait), ha motiválatlan a cselekmény, akkor odabiggyesztjük, hát ez hihetetlen, regénybe illő (így bocsát meg az amerikai-orosz feleség az apját meggyilkoló férjének). Igaza lehet Lackfi Jánosnak, hogy az írás 90%-ban gyakorlás és szorgalom kérdése. Nincs is ezzel baj, Follett profi. Csak azt a másik 10%-ot tudnám feledni! 

Kolbenheyer kommentpolitikája