Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A baconbe göngyölt szűzérmék a serpenyős krumplival isteni volt, Máté érezni kezdte azt a kellemetlen szorítást az öve tájékán, el is tolta magától gyorsan a tányért, nehogy elcsábítsa egy harmadszori repeta, és a vörösborát kortyolgatta, hátha az megkönnyíti az emésztést. A többiek is hasonlóan érezhettek, Viktor is nagyokat fújt a hasát simogatva – Pazar volt, Andi, egyszerűen csodás! Feltétlenül folytatnunk kell, legközelebb nálunk! – Máté mosolyogva megemelte a poharát: – Jövőre Jeruzsálemben! – Viktor meghökkenve bámult rá: – Hogy? Mi van? – Ja, ezt csak úgy szoktuk, már hogy ha valamit tervezünk, csak nehéz összehozni … – De mi az, hogy Jeruzsálemben? – Ja, az? Hát ez egy ilyen zsidó mondás, ilyen imaféle, vicces nem? Mi azóta mondjuk, amikor kiderült, hogy nem vehetjük meg a padlásteret. Tudod, meséltük, hogy az alattunk lakók megfúrták. – Iiigen, emlékszem, csak azt nem tudtam, hogy, hát szóval, hogy ők, na … – Hogy zsidók? Hát arra nem volt nehéz rájönni. Még be sem költöztek, csak megvették a lakást, már kirakták a mezuzát. Az egy ilyen kis hosszúkás cucc, olyan tokféle, amiben valami ima vagy mi van. Ja, nem, ez egyáltalán nem zavart, nem azért mondom. De ahogy viselkedtek, az annál inkább.

Ahogy beköltöztek, elkezdtek feltelefonálgatni, hogy hangosak vagyunk. Hogy ne járjunk fapapucsban. Hogy ne húzogassuk a konyhában a kövön a széket. Hogy reggel ne klopfoljunk. Hogy nem nálunk megy-e hangosan a tévé. Eleinte még komolyan vettük, és igyekeztünk is, de aztán durvulni kezdett a dolog. Amikor egyszer így feltelefonáltak, és mondtuk, hogy semmi extra zaj nincs, csak épp itt lakunk, akkor közölték, hogy mi együttélésre képtelenek vagyunk, és azt is hallják, ha hugyozunk. Így: hugyozunk. Na, akkor elküldtem őket a búsba. Gondolom ezt adták vissza akkor, amikor meg akartuk venni a háztól a padlásteret, és ők nem engedték. Nem, nem kellett nekik semmire, csak nem akarták, hogy jól járjunk. Közölték, hogy ők többet tudnának érte kínálni, befektetésnek jó, mi meg költözzünk máshová, ha kicsi a lakás. Na, akkortól mondogattuk egymásnak, ha költözésről, nagyobb lakásról, külön gyerekszobáról volt szó, hogy jövőre Jeruzsálemben. – De ezt úgy érted, hogy azért, mert zsidók? – Mármint mit értek úgy? Azért mondjuk, ja, vagy mire gondolsz? Na, de van ám tovább is. Szóval aztán persze nem mi költöztünk, hanem ők. Pontosabban először a pasi.

Merthogy, és ezt tuti forrásból tudom, a nő szülei mesélték egy ismerősömnek, szóval, hétvégére lepasszolták a gyerekeket a nagymamának, mert a nő valami fontos cikket írt, és leadási határidő volt. A pasi meg elvitte vacsorázni a feleségét. Gondolom, az örült, hogy így kettesben, romantikusan, igen ám, de akkor a pasi közölte, hogy ő másnap elköltözik, mert beleszeretett egy másik nőbe. Szerencsétlen feleség teljesen kiakadt, végigbőgte a hétvégét, még jó, hogy a gyerekek nem voltak ott. – Ezt most úgy mondod, mintha megérdemelte volna. – Hát, elég szemét volt ő is, de nem, nem úgy értem, csak annyira jellemző rájuk! – Rájuk? – Aha. És még nem is ez a vége! Mert a nőnek valahogy sikerült mégis leadnia a cikket, és állítólag jó is lett. Na, szóval, azzal megpályázott egy kutatási ösztöndíjat, és egy fél év múlva ő is elhúzott a gyerekekkel Jeruzsálembe. És tudod, mi a legviccesebb? Hogy erre a pasi megjelent, hogy ő visszajönne inkább, és velük menne Jeruzsálembe! Gyönyörű, nem? Ez valami fajtajegy lesz nála, ez a geciség. – Fajtajegy? Most ezzel azt mondod, hogy azért csinálta, mert zsidó? – Viktorkám, te most vagy nagyon bebasztál már, vagy innod kéne még egy kis bort, mert nagy hülyeségeket beszélsz! Ki mondta, hogy azért?! A sunyi fajtájának a jegye ez, apám, te igen nagy idióta!

Kolbenheyer kommentpolitikája