Charles C. Mann 1491 című könyve, amit két hete ismertettem, annyira tetszett, hogy rögtön nekiláttam a folytatásnak. Ez az 1493 címet viseli (New York, Knopf, 2011): ahogy az előző a prekolumbiánus Amerikáról szólt, úgy ez utóbbi a posztkolumbiánus világról. Mann most is a legjobb tudományos ismeretterjesztő hagyományokat követi: konkrét helyszínektől, személyektől, eseményektől jut el újra és újra a könyv alaptéziséig. Jó ötszáz éve ugyanis valóban korszakalkotó esemény történt, Kolumbusz, az első globalizátor, olyan hálózatot teremtett a világ különböző részei között, ami nem egyszerűen az ötletek, de maguk az élőlények addig nem tapasztalt mértékű és gyorsaságú cseréjéhez vezetett (ez lenne a „kolumbuszi csere”; az angol szakkifejezés – Columbian Exchange – hivatalos fordítását nem lelem). Az új korszaknak nem csak az emberiség történetében van jelentősége. Mann a földtörténeti korszakmegjelölések mintájára homogenocénnek nevezi az azóta eltelt időt, mert egyik legalapvetőbb, de nem kellően reflektált jellegzetessége a világ élővilágának teljes keveredése, homogenizálódása, melynek csak egy, még ha oly jelentős példája is a Homo sapiens mozgása. A következőkben e nagyszabású csere két tájékáról, az atlanti és a pacifikus kapcsolatokról, illetve az egész folyamat beláthatatlan, ám számításba veendő következményeiről lesz szó.

Az már az 1491-ből is kiderült, hogy a csere első, és legtragikusabb csomagja az amerikai őslakosok zömét kiirtó mikrobák Európából Amerikába szállítása volt. Ez rögtön kiegészült az afrikai betegségek átszállításával: az első afroamerikai Cortez szolgája-barátja, Juan Garrido volt. Utóbbiak azután nem csak az őslakosságot pusztították tovább, de jó darabig a tömeges európai letelepedést is megakadályozták, legalábbis a melegebb zónákban. Pont ott, ahol az európaiak számára oly vonzó, mert egyedül profitképes mezőgazdasági luxuscikkek (leginkább a cukor) termeszthető. Csakis a fizetett munkaerő elérhetetlensége tette a kényszerített munkát nyereségessé. Ennek eredménye volt az afrikai rabszolgaság importja, melynek próbaterepéül az afrikai partvidék portugálok gyarmatosította szigetei szolgáltak. Egészen a 19. század nagy kivándorlási hullámáig Amerika lakossága inkább fekete volt, mint fehér! Ráadásul a fehérek nagyarányú halálozása azt is eredményezte, hogy az ültetvények tulajdonosai általában Európában maradtak, csak a profitra tartottak igényt, a helyi fehér elit pedig csak erőszakkal tudta hatalmát fenntartani: a kizsákmányoló állam modellje megszületett. Ezzel szemben az afrikai betegségektől mentes Új-Angliába nem csak telepeseket exportált Európa, de a korlátozott állam ideáját és intézményeit is.

Ha beletörődünk abba, hogy a 16. századi európai gyarmatosítás nem valamiféle fejlettség, hanem egy biológiai véletlen eredménye, akkor azt is könnyebb belátni, hogy az atlanti szintérnél szinte fontosabb volt a pacifikus: itt találkozott Európa a kor legfejlettebb és leggazdagabb civilizációjával, a kínaival. Mert az amerikai nemesfém legalább fele, ha nem több, Kínába került. Ez volt ugyanis az egyetlen „európai” termék, amivel Eurázsia nyugati csücske bekapcsolódhatott a Kína, India és az iszlám világ között folyó kereskedelembe. Kínának nincsenek nemesfém-készletei, a papírpénz viszont politikai manipulációk áldozata lett: ezért volt kiéhezve az ezüstre. A következmény azonban, akárcsak Európában, nem csak gazdasági fellendülés, de infláció és társadalmi nyugtalanság is lett. Mindez nem csekély mértékben járulhatott hozzá a Ming-dinasztia bukásához és a mandzsu hódításhoz. Hasonlóan fontos szerepet játszottak az importált élelmiszernövények, főleg a kukorica és az édesburgonya, valamint az eladásra termelt dohány. Új területek művelés alá vonását tették lehetővé, a bekövetkező népességrobbanás viszont erdőirtáshoz vezetett, az árvizekhez, ami újra és újra politikai felforduláshoz.

A globalizáció homogenizáló hatását az ökológusok legalábbis gyanakodva, de inkább ellenségesen figyelik. Okkal figyelmeztetnek rá, hogy nem csak haszonnövényeket telepítünk át, de előbb-utóbb kórokozóikat is, melyek hatása kiszámíthatatlan. Ma Délkelet-Ázsia tele van brazíliai eredetű gumifákkal. Brazíliában azonban sosem voltak gumiültetvények, mivel a fa kórokozója (egy gomba) kipusztítaná a nagy tömegben együtt álló fákat. Mihelyt ez a gomba is megérkezik Ázsiába, az ottani gumierdőknek vége, pedig sok helyen már ezek helyettesítik a természetes erdőtakarót. A veszély reális, de nem világos a megoldás. Az iparosodás három alapanyaga közül a fosszilis tüzelőanyagok és a vas Európában is megtalálható bányakincs. A gumi csak a trópusi fákból nyerhető ki (a műgumi ma sem tökéletes versenytárs). Jobb volt, amikor az Amazonas őserdeiben vágták ki a gumifákat? Mert, ha analógiát keresünk, mondhatjuk, hogy a burgonyavész iszonyatos éhínséget eredményezett Írországban. De ki mondaná, hogy kár volt Európába behozni a krumplit? A paprikáskrumpli az egyik legmagyarabb étel. És a globalizáció mintapéldánya.

Kolbenheyer kommentpolitikája