Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A zenekari próba szünetében a fúvósok kinn dohányoztak az udvaron. Volt egy kis fedett rész, valaki kitett néhány műanyag széket meg egy hamutartót, és kész is volt a dohányzósarok. Valahogy mindig csak a fúvósok jártak ki, a vonósok féltették az ujjaikat, legalábbis ez a pletyka terjedt, és hát a vonósoktól sok minden kitelik, lássuk be. A késői, márciusi hó miatt a dohányosok nagykabátban topogtak, kezüket váltogatva zsebre dugták (kivéve Zsókát, aki mindig kéz nélkül cigizett, senki sem értette, mitől marad ott a cigi a szája sarkában, azt viszont mindenki értette, mitől hamufoltos minden ruhája). Akkor érkezett meg a Jenci. A parkoló is az udvaron volt, mindenki nézte, ahogy beáll a bordó Suzukival. – Bedugult az egész már Keszi után, vazze! – mondta rögtön, és gyorsan még rágyújtott, amíg tart a szünet – Na, de múlt héten, leárazva vettem ezt a cipőt, már jövő télre, erre kiderül, hogy még idén fel kell vennem! Bélelt, gyerekkorom óta nem volt bélelt cipőm. De nem izzad ám bele a lábam! Átereszti a párát! Gore-tex, rá van írva, apám, Gore-tex! Figyelj csak, így megyek a hóban, aztán semmi, meg sem érzem! Lemegyek vele a bányába, ha akarom!– Mindenki röhögött, mert a Jencin muszáj röhögni, akármit mond, úgy mondja. – Na, erről van egy sztorim. – szólalt meg ekkor a Gyula.

A Jenci még mondta volna tovább, hogy ezek a mai vékonytalpú cipők, meg egy csepp esőt se bírnak, de a Gore-tex bezzeg, és hogy felére volt leárazva, és még így is, de hát az ember lába, így ötven körül már, de már senki sem figyelt rá. A Gyula ritkán szólalt meg, többeknek csak most tűnt fel, hogy ő is kijött cigizni, az egyik székben ült, hatalmas sálba burkolózva. – A rendszerváltás után kijutottunk Amerikába, koncertezni. Meghívás volt, mindent fizettek szegény kelet-európai zenészeknek, akik még sosem jártak a szabad világban. Akkor ültem először repülőn. Rettegtem végig. Aztán New Yorkban kiderült, hogy a csomagunkat elkeverték. Volt még néhány nap a koncertig, a szálloda príma volt, a hangszerek külön jöttek, azok mind megvoltak, így próbálni tudtunk. És minden nap telefonáltunk a reptérre, hogy mi van. Csak nem jött a csomag. Alsóneműt, pólót, ilyesmit fizetett a légitársaság, de a csomagban volt mindenkinek a fellépőruhája, szmoking, frakk, nagyon készültünk, mégsem láthat minket az amerikai publikum akármiben. De a csomag nem jött meg. A karmester egy zseni volt, kitalálta, hogy mivel amúgy is nyár van, mindenki fehér pólóban és fekete nadrágban lesz, szerzett fillérekért ilyen gumis csokornyakkendőt, viccesen néztünk ki, de volt benne stílus.

A főpróbán aztán kiderült, hogy az összképet teljesen elrontja a cipő. Kinek fehér, kinek barna, kinek szandál, kinek bakancs. Szegény karmester a haját tépte. Én meg kérdem tőle, honnan szedte a csokinyakikat. Azt mondja, hogy a parkon túli, kicsit lepukkantabb városrészben talált egy egydolláros boltot, képzeljem el, minden egy dolcsi, oké, nagyrészt fröccsöntött bizbaszok, egyszerhasználatos vackok, de akkor is. Mondom, menjünk már el oda. Á, minek, cipőt nem kapunk egy dolcsiért. De csak elmentünk. Hát tényleg volt ott minden, de cipőt nem találtunk. Aztán, amikor már majdnem kimentünk, az egyik sarokban láttam mindenféle furi fekete cuccot, és cipőket is. Mégis! Kézbe vettük, tapogattuk, vékony volt persze, a talpa is, a tapintása meg egész különös, nem műbőrszerű, de hát egy dolcsiért mit akarunk. Az eladó nagyon mondogatott valamit, de a fene se értette, eleve nem tudtunk angolul, ez meg egy bazi nagy néger volt. Szóval megvettük a huszonkét párat, mert én előtte gondosan felírtam a méreteket. Meg volt mentve a koncert.

Egy múzeum kertjében léptünk fel, késő délután, a nap már alacsonyan állt, ezért nem állítottak fel pavilont, az épület árnyékában volt a pódium, meg a nézőtérnek kirakott széksorok. Az idő langyos volt, kifejezetten jól esett pólóban lenni. A cipő kényelmetlen volt, nem szorított ugyan, ahhoz nem volt erős az anyaga, de valahogy nem passzolt senkinek a lábára sem. No, de egy dollárét! A harmadik szám után azonban csöpögni kezdett az eső. Az én tubám még csak bírja, de a vonósok egyre idegesebbek lettek, mi lesz a húrokkal. Aztán egyértelműen eleredt, a nézők futni kezdtek, mi is felkaptuk a hangszereket és rohantunk a lépcső felé. A cipőm mintha teljesen megtelt volna vízzel, aztán furcsa reccsenést hallottam, és nem egyszerűen leszakadt, de lefoszlott rólam. Ösztönösen felkaptam az egyik darabot, és a múzeum előterében, ahova bemenekültünk, alaposabban megnéztem. Nem véletlenül volt furcsa a tapintása: papírból volt. Megmutattuk a tolmácsnak az árcédulát. Temetési kelléket vettünk, a koporsóban a halottakra adnak ilyen papírcipőt.

Kolbenheyer kommentpolitikája