Bár a könyveket a tartalmukért olvasom el, nem közömbös a nyelv sem. Ismertetőimben mindig hivatkozom a magyar kiadásra, ha létezik ilyen, de az angolul és németül kiadott műveket igyekszem eredetiben elolvasni. A fordítás mindig hibalehetőség, a szépirodalomnál pedig a nyelv valójában az alkotás szerves része. Angolul és németül olvasni persze egyben nyelvgyakorlás is, de szerencsére mindkét nyelven olyan bőségben állnak rendelkezésre a könyvek, hogy mindig jót lehet olvasni. Így aztán most fordult elő velem talán először, hogy valamit csak a nyelve miatt olvastam el, arra számítva, hogy a tartalma harmatos lesz, és ebben a számításomban nem is csalódtam. Reimer Bull Över’n Weg lopen. Geschichten ut de Lütstadt (Amikkel az úton összefutottam. Kisvárosi történetek; Hamburg, Quickborn, 1988) című könyvét ugyanis alnémet nyelven írta. Német és angol nyelvtudással az egyszerű alnémet szövegek érthetők. Természetesen, ha az ember folyamatosan olvas, és nem akar szótárazni, akkor lesz rengeteg felismerhetetlen szó, sőt olykor akár egy fél oldal is érthetetlen. Ugyanakkor a szavak, néha a nyelvtani szerkezetek kitalálása jó móka, igazi sikerélmény.

Magyar anyanyelvűként nehéz elképzelni, de a germán, a latin vagy akár a szláv nyelvek nem mindig válnak élesen el egymástól, hanem a nyelvjárásaik kontinuumot képeznek. Így aztán azt, hogy hol ér véget a német, és hol kezdődik a holland nyelv, a nyelvjárások szintjén nem lehet megmondani. Miután a nemzetállamok kialakították a sztenderdizált hivatalos nyelvüket, a nyelvjárások pedig lassan kihalnak, az államhatárok nyelvhatárrá is válnak. Csakhogy alnémet állam nincsen. Németország északi sávja a holland határtól a lengyelig eredetileg nem az általában csak németként emlegetett felnémet dialektusokat beszélte, hanem alnémeteket. Luther bibliafordításával kezdve aztán kialakult a felnémet irodalmi nyelv, a mai hivatalos német, amit mindenki tanul az iskolában, és amit ma már mindenki beszél. A nyelvjárásokat az öregek még használják itt-ott, de egyre kevesebben értik. Az alnémet esetében viszont ez azt jelenti, hogy a társadalmi felemelkedés nem egyszerűen nyelvi sztenderdizálást jelent, hanem nyelvváltást. A jelenség nem egyedülálló, hasonló módon tűnik el Dél-Franciaországban az okszitán is.

Reimer Bull egyetemi oktató, az alnémet nyelvnek azonban nem csak kutatója, hanem elkötelezettje is. Rádióadásokat készített, fordított, majd saját történeteket is írt ezen a nyelven. Ilyen történetfüzér az Över’n Weg lopen is. A háború utáni nélkülöző gyerekkor emlékei, vagy a kisvárosi figurák csetlései-botlásai a jóindulatú amatőr szintjén mozognak. Sokkal érdekesebbnek tűnt, amikor az alnémet és a felnémet viszonya került szóba. A gyerekek például majdnem mindig felnémetül beszélnek, akkor is, amikor a szerző erre a felnémetül beszélő gyerekkori önmagára alnémetül emlékszik vissza. Szintén felnémetre váltanak a szereplők „hivatalos” közegben: az orvosnál, a rendőrrel szemben, a postán. A legmulatságosabb az a leírás, amikor a már idősödő elbeszélő az orvosi rendelőben alnémetül szólítja meg a szintén ott várakozó munkásokat, akik azonban következetesen felnémetül válaszolnak a „professzor úrnak”, de amikor a kórház előtt újra összefutnak és már a furgonjukban ülnek, alnémetre váltanak.

Szórakozás és egyben nyelvészeti kaland tehát az olvasás, de sajnos nem több. Alnémetül egyre kevesebben értenek, és már alig-alig beszélik. (Személyes élményem, amikor egy észak-német vadásztársasági gyűlésen egy igen idős vadász alnémetül szólalt föl, az egylet elnöke értette, de válaszolni már csak alnémet szavakkal díszített és kiejtésében itt-ott alnémetesített felnémetül tudott.) A kígyó a saját farkába harap: nincs miért alnémetül olvasni, hiszen nincs jó könyv, de nem is érdemes jó könyvet írni vagy fordítani, mert nincs, aki olvassa, és aki netán olvasná, elolvassa felnémetül is. A nyelvek fennmaradása politikai kérdés: a nyelv olyan nyelvjárás, aminek saját hadsereg van. Önálló állam vagy legalábbis széleskörű autonómia kell, hogy egy nyelv fennmaradjon, különben az alnémettel együtt kihal, ahogy elfogynak az idős, vidéki emberek.

Kolbenheyer kommentpolitikája