Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vécsey Alíz puhán végighúzta a rúzst a száján, majd egymáshoz préselte az ajkait, miközben visszacsavarta rá a kupakot, felnézett a tükörbe, megigazította a gyöngysorát, a rúzst a retiküljébe ejtette, az előhúzott kisfésűvel pedig megigazította tökéletesen ondolált frizuráját. Bepattintotta a retikül zárját, felkapta a tankönyveket és kilépett az irodájából a folyosóra. Az időzítés most is tökéletes volt, éppen akkor csöngettek be, amikor lenyomta az osztályterem kilincsét. Ezt sose fogja megtanulni az a kölyök, gondolta, és már attól rosszallóan csóválta a fejét, hogy eszébe jutott a tegnapi bemutató óra. Miközben fogadta a hetes jelentését, beírta a hiányzókat, ellenőrizte a leckét, végig ez járt az fejében. Híres volt arról, hogy többfelé tud figyelni, és mégis mindig mindent pontosan tud. Ezért is lett igazgatóhelyettes. És ebből kifolyólag ülte végig azt a bemutató órát, ami alapján el kellett dönteni, felveszik-e azt a kölyköt. Már az első pillanattól ellenszenves volt, rövidnadrágot viselt, a gyerekeket rögtön leültette, meg sem várva a hetes jelentését, jópofáskodott, látszott, hogy fontos neki a népszerűség, mintha az tenné a jó tanárt, nem pedig a pontosság és következetesség. Meg is mondta neki utána, hogy nagyobb távolságtartást vár el tőle, és ha az igazgató úr döntése igenlő lesz (sajnos, az lett), akkor rajta fogja tartani a szemét e tekintetben. Ez az emlék elégedettséggel töltötte el, és ettől gyorsan eltelt az angolóra.

Robi kettesével szedte a lépcsőket. Mindjárt kilenc negyven, negyvenötkor meg kicsöngetnek, és Vera azt írta, hogy a második órája lukas, ha akkor bejön, odaadná. De persze elaludt, pedig tudta, hogy erre mostantól nagyon oda kell figyelnie. A tegnapi bemutató óra szuperül sikerült, az igazgató nagyon elégedett volt, külön megdicsérte azért, mert ösztönösen érti a gyerekek nyelvét. Csak az a vén kecske, a Vécsey volt megint savanyú, „magán fogom tartani a szemem”, fenyegetőzött, nyilván csak irigykedett, hogy van olyan tanár, akit szeretnek is a gyerekek. Mindegy, felvették az ország egyik legjobb sulijába, este meg is ünnepelték, eléggé elhúzódott, így aztán elaludt. Hivatalosan semmi dolga nem volt aznap, csak Vera írt neki facebookon, hogy csináltak neki egy kis meglepit, hogy gratuláljanak, és ha beugrik, odaadják. Vera tizenkettő cés volt, abban az osztályban volt a gyakorlótanítása, jóba lettek, és drukkoltak neki, hogy sikerüljön a bemutató. Nyilván hízelgett neki a tizenkettedikes lányok érdeklődése is, de egyben zavarba is jött a gondolattól, remélte, a beígért ajándék nem lesz cikis, most már a suli tanára, nem csak egy jófej egyetemista, vigyáznia kell, mit csinál, na. Végighúzta a kézfejét izzadt homlokán, aztán elvigyorodott, ahogy meglátta Verát a folyosói padon üldögélni.

Vera vállalta, hogy megcsinálja az ajándékot. Már a gyakorlótanításkor megbeszélték, hogy valamit kéne a Robinak adni, annyira cuki volt, de aztán persze nem lett belőle semmi, de most, hogy volt ez a bemutató óra, meg felvették, újra előkerült a téma. A kék, kiégethető gyurmából csinált egy teknőst, átfűzte egy bőrszíjon, és kész is volt a nyaklánc, stílusra olyan, amit Robi megdicsért rajtuk, na ja, azokat is Vera csinálta. A második órájuk lukas volt, ezért írta meg neki, hogy akkor találkozzanak. Becsöngetésre le is mentek az Andival meg a Lucával a tanárihoz, de nem volt ott. Talán nem nézett még aznap facebookot. Na mindegy, majd máskor. Kicsit meg is könnyebbült, mert nem csak amiatt izgult, hogy teszik-e neki, hanem amiatt is, hogy nem érti-e félre. Nem azért, jó pasi, meg minden, de mégis. Szóval lementek a büfébe teázni, aztán az Andi meg a Luca kiugrottak cigit venni, ő meg a folyosón ücsörgött és úgy csinált, mint aki angol szavakat tanul. És akkor megjelent a Robi. – Helló! Már azt hittem, nem jössz… – Dee … csak elaludtam, bocsi, de itt vagyok! – Oké, szóval, az Andiék már elmentek, de végül is én is odaadhatom, szóval itt van, gratulálunk! – Egy teknős! De jó! Köszi! Rögtön fel is veszem, jó? Izé, hogy kell? – Várj, segítek, na, nem érem fel … – Kicsöngetéskor Robi a folyosón térdelt, Vera a nyakába hajolt, a szembe lévő osztályterem ajtaján kilépő Vécsey Alíz arca pedig gonosz maszkká torzult, ahogy összeszűkült pupillákkal őket nézte.

Kolbenheyer kommentpolitikája