Most jól becsaptam mindenkit, mert nem a gótikáról fogok írni. Hanem a gótokról. Herwig Wolfram Die Goten und ihre Geschichte (A gótok és történetük; München, Beck, 2001) című kötetét ismertetem, a Beck kiadó újabb gyöngyszemét. Posztom címe mégsem puszta átverés, hiszen a gótok a mai napig kultúránk szereplői. Hol a civilizáció lerombolásán fáradozó barbárok, és éppen ezáltal a „sötét középkor” művészetének névadói, hol viszont a legkülönbözőbb uralkodói dinasztiák, az újkorban pedig egész nemzetek hatalmát legitimáló dicső ősök. Retorikailag nyilvánvaló, hogy most azt fogom írni, a gótok pedig egyik sem voltak ezek közül, éppen ezért nem ezt írom, hanem azt, hogy a gót név ilyen továbbélése többet mond a gótokról minden történeti forrásnál. Mert éppen azt a lényeget ragadja meg tökéletesen, hogy gótnak lenni a történelemben folytonosan változó identitás, és az egyes korok gótjait ennek az identitásnak az adott korban hasznosítható interpretációs ereje köti össze, nem nyelv, kultúra vagy származás. Hogy ez minden népnévvel így van? Pontosan. Magyarnak lenni sem azt jelenti, hogy Árpádtól származni, hanem olyan identitás konstruálását, ami a magukat korábban magyarnak vallók attribútumait legitimációként hasznosítja. De vissza a gótokhoz.

Cassiodorus és Jordanes, a gótok történetírói skandináv eredettörténetet hagyományoztak ránk. Ez azonban az Amal királyi dinasztia őstörténete, nem pedig egy népé. A skandináv származás középkori toposz, a peremterületek stabil nagycsaládjai hosszú őslistával dicsekedtek, ezt a centrumterületek zavaros eredetű dinasztiái gyakran használták ki őskeresésre. A gót törzsszövetség a Fekete-tenger északi partján alakult ki, és mint minden politikai alakulat nyelvileg és etnikailag heterogén volt. A gót népnév talán a Balti-tenger partján keletkezett, de hogy ez, valamint a gótnak nevezett germán nyelv hogyan került délebbre, ismeretlen. A korai római történetírók a gótokat „szkítának” tartják, bár ez megint csak nem nyelvi-etnikai tartalmú kifejezés, csupán a lovasnomád életmódra utal. A Római Birodalomra tehát egy részben germán nyelvű, de balti és alán töredékeket is tartalmazó haderő zúdult, amely közös nevét egyik alkotóeleméről, a talán germanizált kelta gótokról kapta és egy magát Skandináviából eredeztető fejedelmi dinasztia uralma alatt állt. A különböző gót háborúk során ez a haderő folyamatosan töltődött fel a Birodalom elégedetlenjeivel és más népvándorló csoportokkal. Hispánia és Itália „nyugati” és „keleti gótjai” ariánus hitű katonai uralkodó réteg voltak, akik igényt tartottak a katolikus lakosság adóira.

A gót államalapítások ugyanis nem „honfoglalások” voltak. A királyok a legitim hatalmat (regnum) a császártól nyerték el, hogy egy-egy területen a rendet katonai erővel fenntartsák a helyi adóbevételek fejében. Ahogy a császári hatalom Nyugatról fokozatosan eltűnt, vált egyre fontosabbá az egyház legitimáló ereje, a császári elismerő oklevelet felváltotta a felkenés. Éppen ezért volt kikerülhetetlen a gótok áttérése a katolikus hitre, ami aztán a látszólagos eltűnésüket is magyarázza. Az ariánus elkülönülés ugyanis megfért a törzsi leszármazás legitimációs elvével, a katolicizmus viszont egyetemes legitimációt kínált. Az államszervezés alappillére az 5. században még a nyers katonai erő volt a helyi kiskirályságokra széteső Nyugat-római Birodalomban. Ennek az erőnek a fenntartását szolgálta a gótok ariánus különállása, a hatalmi elit identitásképzője. Később azonban az államigazgatás szervezeti és jogi elemei váltak fontosabbá, ezekkel pedig a katolikus egyház szolgálhatott. A gót királyok ezt felismerve áttértek, és egyben megteremtették az államegyházakat is, melyek egyházmegyéi a közigazgatás, zsinatjai pedig a törvényhozás eszközei lettek. Ezzel a területi elv győzedelmeskedett a fiktív származáson, és a nyugati-gót királyságból megszületett Spanyolország eszméje.

Végül még egy másik szempontból is visszatérnék a vallásra. A vallás, és annak intézménye, az egyház volt az ó- és középkorban az az identitásképző tényező, amely nem csak az elit összetartozását erősítette meg, de biztosíthatta az alávetettek lojalitását is. Éppen ezért a vallási megújulások mindig politikai és társadalmi nyugtalanságot okoztak, hiszen megbontották a közösség addigi kohézióját. Amikor a gótokhoz a Fekete-tenger partján elért a keresztény misszió, és Wulfila lefordította gótra a Bibliát, még nem zárult le a krisztológiai vita. A gótok véletlenül ariánusok lettek (tagadták az Atya és a Fiú azonosságát). De nem ez volt a gót előkelők baja, hanem az, hogy a kereszténységet római szimpátiával azonosították, és ezért üldözték. Amitől persze az üldözöttek bizonyosan a római keresztény testvérekhez fordultak. Ugyanez ismétlődött meg a gót Hispániában. A gótok katolizálása után a katolikus egyház lett az államot legitimáló intézmény. A zsidók viszont ezáltal idegenné váltak. Ráadásul a zsidók fontos alkotóeleme voltak a terjeszkedő iszlám birodalomnak. A koraközépkori zsidóüldözés tehát egyfajta „hazaárulókra” való vadászat volt, ami önmaga teremtette meg a „hazaárulás” szükségességét. A gótok történelme is megtanít mindenre, amit magunk körül látunk, és még érdekes is.

Kolbenheyer kommentpolitikája