A Beck kiadó zsebkönyvsorozatában (Beck Wissen) az a zseniális, hogy százegynéhány oldalon ragadják meg egy-egy téma lényegét a legnaprakészebb tudományos szintézis szellemében. Ehhez a bravúrhoz ügyes témaválasztás és elegáns megközelítés kell. Hát ez nem sikerült Kurt Schubertnek Jüdische Geschichte (Zsidó történelem; München, Beck, 1995) című kötetével. Joggal, de mégis bosszantó módon szabadkozik az előszóban, hogy ez a téma túl nagy, túl definiálatlan, túl sok fajta szaktudást igényelne. Így van, ezért kellett volna szűkebbre szabni, mint ahogy azt egyébként meg is teszi a szerző, csak éppen következetlenül. Pedig a részletek itt is érdekesek, a példaszerűen bemutatott sorsok lenyűgözőek, legyen szó középkori vérvádakról, a muzulmán Spanyolország zsidó nagyurairól, a koraújkor önjelölt zsidó messiásairól vagy a 19. századi német udvari zsidókról. Mindegyik megérdemelne egy külön kötetet, és Schubert alkalmasnak tűnik bármelyik megírására, ezért még bosszantóbb, hogy ehelyett egy a kezünkben szétmálló fejes salátát kapunk, ahol a levelek lehántása után csak egy használhatatlan torzsát találunk. Hol és miért vallott kudarcot a kötet? Nem tudjuk meg, kik a zsidók; visszafelé olvassuk a történelmet; és hiányzik a történeti beágyazottság.

Népek történetét megírni mindig képtelenség (ahogy erről legutóbb is szó volt), és csak azért nem vetkőzzük le ezt a 19. századi botorságot, mert a mai nemzetállamok léte állandóan újjáéleszti ezt a fikciót. A zsidóság esetén két dolog keveredik össze, és Schubert kísérletet sem tesz ezek szétszálazására: megírható egy kulturális tradíció története (javarészt vallástörténet), és megírható egy konfliktustörténet, a zsidóságé és a nem-zsidó többségé. A kultúrtörténet engem személy szerint kevéssé érdekel, de Schubert is lagymatagon kezeli: nem mélyed el benne nagyon, de ahhoz pont elég héber fogalmat használ, hogy a laikus számára zavaros legyen. A konfliktustörténet másképp, és rögtön többféleképpen problémás. Először is azonosítatlanok maradnak a szereplők. Ki a zsidó? Mennyiben származási kategória, mennyiben keveredtek más csoportokkal? Mi van az áttértekkel? Értem én, hogy ők technikailag már nem zsidók, de ha a konfliktusok történetét írjuk meg, akkor nem lehet ezeket a szálakat rögtön elnyisszantani. A könyv evidenciaként kezeli a zsidó nép létezését, éppen ezért fel sem merül a közösség belső kohéziójának, a másfajta vagy többes identitásoknak és a csoportokon átívelő kapcsolatrendszereknek a kérdése, legalábbis szisztematikusan nem. A reflektor rávetül valakikre, és őket úgy határozzuk meg, hogy ők azok, akikre a reflektor rávetül.

A másik nagy probléma a konfliktustörténettel, és pláne a zsidó konfliktustörténettel, hogy mesterségesen teleologikus. Minden a holokauszt felé halad. A történettudomány örök problémája, hogy a fontos események okait utólag konstruáljuk meg a múlt zajából, de ilyen súlyú eseménynél ez fokozottan van így. Ebből következően azonban a konfliktustörténet definíciószerűen lesz tragikus, hiszen a történelem (egyik) legnagyobb tragédiáját kell dramaturgiailag felépíteni. Közben nyilvánvaló, hogy több száz évvel korábban senki sem a holokauszt baljós előjelei között élt. Ha nyíltan, címmel vállalva a holokauszt kulturális gyökereinek feltárására vállalkozott volna a könyv, akkor érthető lenne, hogy a középkorból csak a vérvádak emelkednek ki, hiszen ezek átörökített toposzai alkotóelemei a mai faji antiszemitizmusnak is. De a zsidó történelem szempontjából a középkori vérvád középkori probléma, ami a saját korából magyarázandó, és hatását a saját korában kell feltárni, nem pedig egy örök gonosz erő aktuálisan felszínre törő hullámaként. Még a 19-20. század fordulójának rasszista teoretikusai esetén is óvatosan kezelném „a nácizmus előfutára” kijelentéseket, egyrészt mert a nácizmus Németországban győzött és nem Angliában vagy Franciaországban, ahol Chamberlain vagy Gobineau alkotott, másrészt kétlem, hogy a náci tömeget a teória mozgatta volna.

A harmadik problémát több szempontból már körüljártuk. A nemzeti történelem legnagyobb hibája a mesterséges szegmentálás: egy természeténél fogva egységes folyamból, „a” történelemből kiragad egy szálat egy nem jól definiált, sőt változó kontúrú keretfogalom segítségével. Zsidó állam a Második Templom lerombolása és Izrael megalakulása között nem volt (ezekről a korszakokról Schubert nem is ír), ezért zsidó történelem még kevésbé van, mint mondjuk angol. Azt akarom ezzel mondani, hogy anélkül, hogy feltárnánk, kik között és hogyan éltek a zsidók, mivel foglalkoztak, hogyan illeszkedtek a társadalmi és gazdasági rendszerekbe, nem kapunk valódi történetet. Schubert néha mintha identitásmasszázst végezne: valóban csodálatra méltó a zsidó géniusz és élni akarása, de ilyen célra ott van Leon Uris Exodus-a, szeretjük is, de most tudományt kérnénk szépen. Egy helyen, a 19. század második felének modernizációs folyamatainál szán egy-két oldalt arra, hogy miért és hogyan kerültek a zsidók az értelmiségi és polgári pályákra, de sajnos nem haladja meg a középiskolai tankönyvek mélységét. Pedig csak ennek megértésével nézhetünk szembe azzal, amire Schubert (is) joggal felszólít: a mindenkori többség felelősségével.

Kolbenheyer kommentpolitikája