Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A sör nem alkohol, az asszony nem ember, a mackó nem játék. Ez a székelység három törvénye. – mondta Csaba, és Péter nem volt egészen biztos benne, hogy érti, miért. Csabának szokása volt, hogy vezetés közben válogatott székely bölcsességekkel traktálta hallgatóságát. Péter ült az idegenvezetői ülésben, mert a kollégák érthetetlen okból kifolyólag úgy vélték, hogy a történelem szak minden releváns információ birtoklásával egyenlő, ha az ember külföldre utazik és sóher idegenvezetőt fogadni. Szerencsére ez a gondolat, mármint hogy van idegenvezetőjük, de mégsem került semmibe, annyira megnyugtatta a kollégákat, akik nyári tanári kiránduláson vettek részt Erdélyben, hogy a buszba ülve minden nap rögtön testületileg elaludtak, így Péternek nem kellett sokat mesélnie a számára is teljesen ismeretlen tájról és városokról, viszont hallgathatta Csabát, aki félénk kérdéseire székely bölcsességekkel valamint bőséges élettapasztalatának morzsáival halmozta el. A fenti axióma például abba a történetbe ágyazódott, amikor Csaba a román rendőrfőnököt vitte fel a Gyergyói-havasokba medvére vadászni. A rendőrfőnök ugyan elejtette a puskáját, és majdnem összeszarta magát, amikor tényleg megjelent egy háromméteres anyamedve, de az élményért, és főleg Csaba diszkréciójáért (értsd: csak magyarországi vendégeinek mesélte el a történetet) annyira hálás volt, hogy azt mondta Csabának, ha bármikor bajba kerül, csak hívja fel. Állítólag.

Ide meg onnan kanyarodtak, hogy Péter félénken megkérdezte, nem fél-e Csaba, hogy ha rendszeresen átmegy a dupla záróvonalon, hogy levágja a kanyarokat, amit ugye pont azért festettek fel, hogy az emberek ne vágják le a kanyarokat, hiszen nem lehet belátni, hogy jön-e szembe valaki, szóval nem fél-e, hogy ezért megbüntetik. Csaba nem félt, lásd a fenti történetet. Aztán még hozzáfűzte, hogy fiatalkorában szabadfogású birkózó volt, ennek köszönheti a leszakadt szemhéját, a karfiolfülét, két meglazult fogát és a vágást a nyakán. Mindezt mutatta is Péternek, kitátott szájjal például, miközben másik kezével forgatva a kormányt vette be a záróvonal átvágásával a kanyart. Péter némileg már megbánta a kérdést, és csak kapaszkodott, de a birkózós történet csak folytatódott. Hogy akkoriban az udvarhelyi székely legények voltak a legjobbak. Verték a románokat az öltözőben is (innen a vágás a nyakon), meg a szőnyegen is. De az szabálytalan. Az. De ha nem verték, az edző verte meg őket. Száznegyven kiló volt az edző, és az volt a szokása, hogy mérkőzés közben egyszer csak üvöltött egy óriásit, de úgy mint egy medve, és akkor mindenki odanézett, még a bíró is persze, hogy mi a fene történt, és addig Csaba, vagy amelyik udvarhelyi legény éppen a szőnyegen volt, behúzott egyet a román versenyzőnek, hogy a vére folyjék.

A következő kanyarban aztán jött szembe valaki. Őrülten dudált, fékezett és veszélyesen közel került az út pereméhez, ami itt nem azt jelentette, hogy fűre megy véletlenül, hanem a szakadékot, de Csaba csak rendületlenül vezetett tovább. Az autó mögöttük megállt, majd visszafordult, és dudálva megelőzte őket. A sofőr mutogatott valamit kifele, de Csaba csak legyintett. Aztán az autó újra fékezett, de amikor Csaba előzni próbált, ő is átment a másik sávba. Majd kicsit gyorsított, újra befékezett, és kacsázott tovább előttük. – Ezt is az apafarkas szoptatta – mondta Csaba, és Péter miközben elmélázott a káromkodásba csomagolt kultúrtörténeti szóviccen (Romulus és Remus, no meg a román eredettörténet, érted, ugye), érezte, hogy kezd ideges lenni. A következő parkolónál kikanyarodott eléjük egy másik busz is. Csaba szeme felcsillant a rendszám láttán. Rákönyökölt a kormányra, elővette a mobilt, és telefonált. Péternek hamar leesett, hogy a másik busz sofőrjével beszél, régi farkaslaki cimbora. Az autósnak csak későn esett le, hogy két busz közé került. Egészen pontosan csak akkor, amikor az első enyhén keresztbefordulva megállt a kihalt mellékúton. Lefékezett, tolatni kezdett, de Csaba is keresztbeállt. Lassan kiszállt.

A sofőr már bánta a kicsinyes bosszúhadjáratát, feltekerte az ablakot, és lenyomta a biztonsági zárat. Csaba bekopogott. Majd lassan visszacammogott a buszhoz. Kinyitotta a csomagteret, és kihúzott egy baseball-ütőt. Péter kétségbeesetten forgolódott, de rajta kívül mindenki aludt. Amikor visszanézett, még látta ahogy Csaba beroppantja a kocsi ablakát, majd cimborájával kirángatja a sofőrt, és lassan, módszeresen megveri. Aztán kockás zsebkendőjével megtörölte a homlokát, a baseball-ütőt, kezet fogott a kollégájával és megveregette a vállát, visszatette az ütőt a csomagtérbe, és szuszogva visszamászott a sofőrülésbe. Péter csak dadogni bírt, hogy a rendőrség, ha ezt megtudják. Csaba mosolygott, megveregette a mobilját és azt mondta: – A rendőrfőnök is tudja, hogy a mackó nem játék.

Kolbenheyer kommentpolitikája