Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vajon abban, hogy a kismartoni (Eisenstadt) kastélyban újabban vannak magyar feliratok meg audioguide, mekkora szerepe lehet annak, hogy Burgenlandban már szinte csak magyarok dolgoznak? Ez a kérdés azután ötlött fel Majában, hogy a mosonszentandrási (St. Andrä am Zicksee) kemping recepciósa azonnal az anyanyelvére, magyarra váltott, hogy Maja egy kérdésre ahá-val felelt. A kissé meglepett kérdés amúgy az volt, hogy tényleg sátorozni szeretne-e? Mivel ez egy kemping recepciósának a száját hagyta el, Maján volt a sor a meghökkenésben, így a magyar nyelv örvendetes térhódításának távlati hatásai témájában elindult eszmefuttatását kénytelen volt elfojtani, és két kézzel kapaszkodni a valóságba. Mert itt nem nagyon szoktak sátorozni. Nem-e? Nem, itt a kempingben főleg Dauercamperek laknak. Hogy micsodák? Hát ilyen állandó lakók, vagyis hogy nem állandók, mert csak nyáron, de állandóra bérlik a helyet. Na de minek? Mert ők nem sátraznak, hanem legalábbis lakókocsiban, de még inkább faházakban laknak. Azt is lehet bérelni? Nem, nem, azt mindenki maga építi. A kempingben? Ott, tessék csak megnézni. A tessékre amúgy Maja allergiás volt, miért nem tudnak az emberek rendesen magázódni, de már hetek óta a Dunántúlon nyaralt, megszokta, hogy vidéken ez a tempó. És ment megnézni, meg sátorhelyet keresni.

A sátorhely hamar meglett, mert mindössze egy apró, sóderes utakkal keretezett rét állt a Kurzcamperek rendelkezésére (még egy nagyszerű szó, alkalmi kempingező, hogy ilyet is tud ez a csodálatos német nyelv). Egy magyar rendszámú lakókocsi mellé, máshol már nem volt hely, főleg a hollandok üvegház méretű sátra miatt. Aztán elindult körülnézni. Mindenhol embermagasságú sövény vagy léckerítés, apró kerti kapuk, és mögöttük a házak kertestül. Mármint a kertek olyan két-három négyzetméteresek voltak, gondosan manikűrözött gyeppel, amit általában valaki éppen locsolt is, milyen nagyszerű lehet ülni egy kempingben és locsolni a saját füved. Aztán járólapok a házig, hátha sár találna lenni, napernyő, kerti bútor, és négyzetméterenként legalább egy kerti törpe. Ja, meg a világítás, kis lámpaoszlopok, földbe süllyesztett világítás, meg a házra függesztett színes égősor, talán karácsonyról. A rendszámok alapján bécsi és burgenlandi lakosok, a ruhák és frizurák alapján inkább a munkásosztály, és teljesen nyilvánvalóan a nyugdíjas tagjai költöztek ki nyáron a fertőzugi kempingbe. Reggel elbicikliztek zsömléért, napközben ücsörögtek a verandán vagy matattak a kertben, este pedig tévéztek, áthívták a szomszédokat, sátoros ünnepen meg kisétáltak a kemping bejáratánál lévő étterembe grillkolbászt enni. Maja torkát gombóc szorongatta, mert a giccs niagaráján túl felfénylett előtte a kispolgárság apoteózisa.

Az egész napos biciklizés kifújta belőle a meghatottságot. Este már csak mérgelődött azon, hogy a zuhanyzó kétszemélyes, hiszen a Dauercampereknek saját fürdőszobájuk van, a szemetet csak 11 és 12 óra között lehet kivinni a Mistplatzra, a kempingben nincsenek kukák, és másnap nem fog tudni zsemlét venni, mert ez egy katolikus ország, és Mária mennybevétele (Mariä Himmelfahrt) szigorú ünnep. Bár a rosszkedve leginkább abból adódhatott, hogy a bicikli ülése túl alacsonyan volt, amikor múltkor kölcsönadta, biztos leeresztették, és elfelejtette visszaemelni. Leginkább persze a villáskulcsot felejtette otthon, amivel kilazíthatta volna a csavart, hogy felemelje az ülést. Ha másnap is így kell tekernie, főbe lövi magát. Mire hazaért, a szomszédai is megjöttek, a lakókocsi elé már kiterítettek egy pévécélapot, arra elősátrat húztak, benne kempingasztal és -székek. Gyors, udvariassági bemutatkozás. A két dagadt gyerek, Maja rögtön elfelejtette a nevüket, egy vödör legó felett visítozott, Ilcsi, a tökéletesen gömb alakú feleség a vacsora körül sürgölődött, Károly, a családapa pedig hirtelen megizzadhatott, mert lekapta pólóját és behúzta övére buggyanó hasát, ahogy tekintete rátapadt Maja napbarnított, hosszú combjaira. Maja végignézett a ruhaszárítón, a kiskádon, a vízforralón, és hirtelen felindulásból megkérdezte, hogy szerszámok vannak-e esetleg. Szerszámok? Károly kivette a csomagtartóból a horgászfelszerelést és a hosszabbítót, hogy hozzáférjen a szerszámkészlethez, és felmutatta a féltucat villáskulcsot. Milyen kellene? Hát, ilyen, mutatott Maja a bicikliülésre. Károly odalépett, kipróbálta az egyiket, majd közölte, hogy tizenhármas, és keresni kezdte. És kereste. Most már tényleg izzadt. Itt két tizennégyes van, ez lehetetlen, hol lehet a tizenhármas, olyan nincs, hogy nincs benne. De van: bizony nincs benne. Maja finom mosollyal megköszönte a fáradozást, és a sátrához tolta a biciklit az estében sorra kigyúló kerti lámpások sárgás fényében.

Kolbenheyer kommentpolitikája