J. K. Rowling megpróbált túllépni Harry Potter hosszúra nyúlt árnyékán. Jelentem, sikerült. Átmeneti üresedés című regénye (Budapest, Gabo 2012; az angol eredeti: The Casual Vacancy, London, Little Brown, 2012) sok kritikát fog még kapni, hogy figurái nem nélkülöznek bizonyos sablonosságot, a cselekmény szerkesztése nagyon is művi, és az emberi kapcsolatok és sorsok feltárása súrolja a közhelyességet. De a bő ötszáz oldal elképesztően olvastatja magát, pedig itt nincsenek varázslók és varázslatok. Legyünk őszinték, ha a szomszédainkról akarnánk regényt írni, akkor lenne köztük fonnyadó szépasszony és gyerekét pofozó apa, és a kamaszlány nyilván utálná szingli anyja új pasiját, a csúnya és lassú harmadik gyereket pedig elképesztően frusztrálná a testvérei sikere. Akkor ez sablon és közhely? Ha úgy van megírva, ahogy Rowling tette, akkor semmiképp, hiszen a figurák nagyon is hús-vérré válnak, nem engedelmeskednek a zsigeri dramaturgiának: pont annyira összetettek és következetlenek, amilyenek mi vagyunk. A cselekmény valóban nagyon felépített (regényben járunk, halló), a váratlan haláleset hírének terjedésével ismerkedünk meg a főszereplő nyolc családdal, akik élete a kisvárosban ezer szállal kötődik egymáshoz, majd a végső tragédia előtt még egyszer a szó szoros értelmében mindenki összefut. De ez a regény az életről szól, és az bizony a katarzis után is folytatódik minden megoldatlanságával.

A rossz győzelméhez elég, ha a jók nem tesznek semmit. Ez a Burke idézet jutott eszembe az első kétszáz oldal olvastán. Barry Fairbrother nem tehet többet, mert meghal, halálával viszont megkezdődik az összeomlás: a helyi politikában erőre kap a kispolgári szűklátókörűség, az általa inspirált emberi kapcsolatok pedig foszlani kezdenek. De a bűbájos kisvárosi homlokzat mögött feltáruló mocsokságok két ennél is fontosabb kérdést vetnek fel. Érdemes volt-e harcolni, létezik-e egyáltalán elérhető siker? És ahogy egyre nyomasztóbbá válik a nemleges válasz lehetősége, úgy lesz kínzó a második kérdés: mi a küzdelem ára, megéri-e bármi is azt? Az egyes családok, sőt egyének belső világa normál fényben láthatatlan, a tragédia sokkja csalogatja elő a kísérteteteket. Mindenki titkok hordozója, mindenkit bűnök gyötörnek (csak közbevetem: a felismert bűn lelkifurdalásként kínoz, a szembenézés elmulasztása viszont a jellemet roncsolja módszeresen).

A képet az árnyalja nagyban (és itt jönne egy újabb cáfolata a sablonosság és közhelyesség vádjának), hogy mégsem csak arról van szó, hogy a külsőre mintaszerű kispolgárok valójában bensőjükben romlottak. Hanem inkább arról, hogy soha nem tudhatjuk embertársaink döntéseinek valódi okát (és itt nem csak arra utalok, hogy azt ők maguk sem feltétlenül fogalmazzák meg). Rowling ítélkezés nélkül, pusztán a meséléssel mutatja be, ahogy a legjobb szándékok sem vezetnek cselekvéshez, vagy vezetnek, de éppen ellenkező kimenetelű cselekvéshez. A kamaszbarátságok épp úgy nem választás eredményei, mint a szülő-gyerek kapcsolatok, ezért épp úgy terepei minden kegyetlenségnek is. A szülők kudarcot vallanak, a párkapcsolatok boldogtalanok. Akikkel a regény elején azonosulni próbáltunk, azok is egyre taszítóbban viselkednek, miközben az eleve ellenszenvesek fikarcnyit sem lettek jobbak. A világ reménytelensége bezárulni látszik. A minden értelmetlen és mindenki alkalmatlan globális képzete leginkább egy kamasz lelkivilágának felel meg (ezen a terepen volt a legjobb Rowling a Harry Potter-ben is), mintha a negatív főhős, Fats víziója kristályosodna igazsággá.

A bekövetkező tragédia nagyon is előkészített, felépített, anélkül, hogy elvesztené drámai váratlanságát. Deus ex machina abban az értelemben, hogy felvillantja a megváltás reményét. Amikor minden tönkremenni látszik, akkor történik a katarzis. És nagyon is nem deus ex machina azért, mert nem válik hihetetlenné: a gonosz nem tűnik el a világból, még csak azt se mondhatnánk, hogy hatalmas vereséget szenvedett volna. Akik megjavulnak, azok sorsa sincs elrendelve, nincs okunk a véglegességben és tökéletességben hinni. De a katarzis hősök születésével megy végbe, mégpedig a legtudatosabban váratlanul: Rowling vonzódik a vesztesekhez, és regényeiben képes hőst faragni belőlük. A csúnya, lassú és unalmas szikh kamaszlány annyira antihős, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy csak ő válthatja meg a többieket, és ezzel magát. És a katarzis áldozatok árán valósul meg. Talán éppen attól katartikus, hogy az áldozatok számára a halál egyszerre megváltás a kilátástalan nyomorból, miközben nyilvánvalóan mégis megtagadása a kitörés mégoly reménytelen reményének. A tragédia sokkja viszont szembenézést eredményez, és a többiek számára a remény megtalálását. Aminek egyik, ha nem a legfontosabb útja a megbocsátás: a hűtlen feleségnek, a frusztráló szülőnek, a gátlástalan kamaszfiúnak. És ebben is, mint oly sokszor a regényt olvasva, felismerni véljük a Harry Potter írójának elegáns kézjegyét.

Kolbenheyer kommentpolitikája