Megaspoiler, mert a végével kezdem. Egy rettenetesen különc, ám szeretetreméltó médiaceleb napjainkban egy berlini kórházban lábadozik, miután neonácik megverték az utcán. Fogadja a politikusok jókívánságait, akik egyben pártjukba is beszerveznék politikai műsorai és megveretése miatti hőssé válása okán. Ő azonban saját pártot alapít és kampányba kezd. Szlogenje: Nem minden volt rossz. Neve: Adolf Hitler. Timur Vermes alapvetésében abszurd, kivitelezésében szatirikusan realista regénye a Nézd, ki van itt (Budapest, Libri, 2013; a német eredeti: Er ist wieder da, Köln, Eichborn, 2012) ide fut ki. Egyszerű vicc vagy gondolatébresztő provokáció? Nem csak azért nehéz eldönteni, mert a könyv tudatosan csak kérdez, és nem válaszol, hanem azért is, mert ez az erénye esetleg csak gyengeségéből kovácsoltatott. Vermes rutinos ghost writer, viccesen és hangulatfestően ír, de regényíróként elsőkönyves szerző. Bombasikerrel indított, amit persze jelentős részben a témaválasztásnak köszönhet: Hitler napjainkban, zseniális. De tényleg az, Hitler az egyik leglenyűgözőbb történelmi figura, bármikor eladható márka. Vermes nagyon jó érzékkel csavar ezen, és az alapötlet maga elviszi a könyvet. Utána kezdünk csak töprengeni, hogy mit is olvastunk: min is nevetünk, mit is kritizálunk, és mit vegyünk komolyan. Mielőtt ebbe belevágunk, szögezzük le még egyszer nyomatékosan: Hitler nyelvezetének megidézése kitűnően sikerült, a szöveget feltétlenül németül kell elolvasni. Muss sein.

A könyv humora több síkon elemzendő. Működési mechanizmusának legegyszerűbb formája az, hogy egy hetven éve halott figura feltámasztása óhatatlanul kultúrsokkal jár: önkiszolgáló üzletek, miniszoknyás tinilányok, zenélő mobilok. Vermes szerencsére nem elégszik meg ezzel, hanem kétszer is szintet ugrik. Először is Hitler nem akárki, nem egyszerűen a modern világot nem ismeri, hanem bármilyen világot mániákusan saját világnézetéhez (Weltanschauung) fog igazítani. Ennek egyszerű módja, amikor a Walkürök lovaglása lesz a csengőhangja, vagy neue.reichskanzlei az email-címe, de eljutunk egészen addig, amikor megtudjuk, hogy melyik a kutyák között a zsidó. (Nem, nem árulom el.) De ez még mindig csak burleszk, és Vermes nem Chaplint ismétli (csak idézi). A humor legjobb (nem leghangosabb kacagtató, de legokosabb) forrása az, és ez a második szintlépés, amikor Hitler halálosan komolyan beszél, a partnerei viszont nem hiszik ezt el, és megpróbálják szatíraként, szerepként értelmezni. Azért is különös ez, mert nagyon közel jutunk ahhoz, hogy megkedveljük ezt a következetes és őszinte öregurat. De nincs baj, mert a könyv persze kritika.

De ha kritika, akkor legyen kövér: mindennek a kritikája. Mert a hitleri nagymonológok viccességük ellenére is mindig visszazökkentenek abba, hogy a náci világszemlélet végzetesen torz. Nem kell semmilyen háttértudás vagy filozofikus alkat, hogy átjöjjön: ez az ember maga az iszonyat. Oké, ez kötelező kör, Hitler mégsem jó. De szükséges, mert a könyv másik fele arról szól, hogy Hitler kritizálja a világot. Ez szerencsére nem marad meg a legsekélyesebb közhelyek szintjén, de azért nem is fúrunk túl mélyre. Illetve egy témában mégiscsak, ez pedig a média. A média nagyon könnyű alanya a kritikának, hiszen mi van erkölcstelenebb és ostobább, mint egy a nézettség oltárán mindent feláldozó tévés produkció. Mégis szórakoztató, mert éppen eléggé bennfentes lesz a sztori ahhoz, hogy hihető legyen. De talán itt is van még egy-két csavar, legalábbis remélem. Mert ha egyet hátrébb lépünk, akkor láthatjuk, hogy maga a könyv is egy médiahack: tökéletesen dizájnolt termék a fogyasztói ízléshez igazítva. Önirónia? Vagy még mélyebb? Hiszen a média nem azért karolja fel Hitlert, mert egyetért vele, és nem is csak azért, mert nem érdekli a tartalom. Hanem azért, mert szatíraként olvassa.

Ha van finom üzenete a könyvnek, akkor most közelítünk hozzá. Hitlert nem tudjuk komolyan venni. Soha senkiben nem merül fel, hogy az igazival találkozik. Hitler a tökéletes színész, aki teljesen eggyé vált szerepével, és már ez ámulatba ejtő, tiszteletet ébresztő. Ezen túl pedig fellépése a kisemberek védelmében végre valami más, valami hiteles. Miért? Mert álruhája és mániákus idegenellenes fordulatai nem lehetnek egyebek, mint a szélsőjobb kifigurázása. Ezt a német Jobbiknál (Nationaldemokratische Partei) tett látogatása, a hazug és gerinctelenül gyáva mai szélsőjobb leleplezése erősíti meg. Két kérdés merült fel bennem, bár nem tudom, hogy ezeket Vermes is feltette-e. Lehet-e ez az optikai csalódás annak a metaforája, hogy Hitlert 1932-ben sem vették komolyan, akkor sem hitték el, hogy azt gondolja, amit mond, és ez vezetett a választási győzelemhez? Vagy lehet-e azé, hogy korunk minden idiotizmusa és a demokrácia alkalmi gyengeségei ellenére mégis be lett oltva valamivel, ami miatt Hitler lehet félreértésből médiaceleb, de komolyan vehető opció nem? Mert egy Hitlerrel viccelő könyv mindig azon a határon táncol, hogy veszélybe sodorja-e azt, hogy komolyan vegyük a náci múltat és a neonáci jelent. Vermes direkt táncol ott, ez a marketing. De az eredmény szórakoztató, és odáig is eljut, mi a vicc határa: nem minden volt rossz. De.

Kolbenheyer kommentpolitikája