Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Akkor ez már az örök szundi? – kérdezte Ágoston, ami, valljuk be, nagyon logikus kérdés, ha az ember négy éves, és érdeklődésére, hogy az Aranka néni mikor ébred fel, azt a kissé elhaló választ kapja anyjától, hogy Ágókám, ő már nem ébred fel. Krisztitől csak egy újabb sóhajra tellett, meg egy kis simogatásra, miközben gyilkos tekintettel próbálta ledöfni férjét, aki valószínűleg nem hallott arról, hogy az embernek meg kellene éreznie, ha valaki rossz szándékkal figyeli hátulról, ilyen kis bizsergésnek kellene lennie a tarkóján, meg felálló szőrszálaknak, de nem volt, nem lehetett, mivel tovább bámulta elmerengve vitéz szokolgrádai Gyurits Belizár császári és királyi altábornagy síremlékét. Halottak napjához képest ragyogóan sütött a nap, a temető kőfalára felfutó vadszőlő levelei égővörösek, az ösvényt szegélyező bükköké pedig aranysárgák voltak. A valószerűtlenül kék égen vadlibák V alakja húzott el. A temetőben érthető módon nagy volt a forgalom, Kriszti már kényelmetlenül is érezte magát, hogy mindenki őket kerülgeti, amiért csak úgy ácsorognak. De Vili nem bírt elszakadni vitéz szokolgrádai Gyurits Belizár sírjától, és az egésznek a Mimi néni volt az oka, bár ha jobban belegondolunk, és Kriszti napok óta mást sem csinált, mint jobban belegondolt, akkor Sanyi nagyapa, az Isten nyugosztalja.

Sanyi nagypapa persze semmiről sem tehetett, főleg, hogy harminc éve meghalt már szegény. Csakhogy a sírja megsüllyedt. Mimi néni azonnal telefonált is Vilinek, hogy véletlenül arra járt – most komolyan, hogy jár valaki véletlenül a temetőben? – és nem akar beleszólni – nem? tényleg nem? – de szerinte a Sanyi sírja megsüllyedt, mégsem ezt érdemelné szegény, és Vilikém valamit azért csak kéne csinálni, nem gondolod? Vilikém nem igazán gondolta, de a harmadik telefon után, amire csak azért kényszerült Mimi néni, mert már a szomszéd Sárika is kérdezte, hogy akkor a Sanyi sírja örökre így marad-e, és azért ez nagy szégyen a családra nézve, szóval a harmadik telefon után kiment terepszemlére. És a sír tényleg megsüllyedt. Ugyanis mellé temettek valakit. Vili megkérdezte a temetőgondnokságon, hogy ezt így hogy. Ahol azt mondták, hogy nekik ehhez semmi közük. Na, erre Viliben felment a pumpa. Hazament és elolvasta a jogszabályt, aztán fogta a centit, kiment újra, és diadalmasan jött haza, hogy nincs meg a 70 centi, és annyinak kell lennie két sír között. Nagyszerű, Vilikém, mondta Kriszta, és én ezzel mit csináljak? Vili újra elment a temetőgondnokságra, ahol addig verte az asztalt, míg elő nem kerítették a főnököt, de ő is csak a vállát vonogatta, hogy az kérem egy régebbi rész, ott még úgy adták ki a sírokat, mostan ő nem dobigálhatja ki a halottakat, de ha nem tetszik az úrnak, menjen el a konventhez.

Vili elment a konventhez, ahol nyájasan üdvözölték dícsértessékkel, amivel persze nem hagyta kiszúrni a szemét, és előadta a 70 centit. Hát, kedves testvérünk, ez bizony így van, de hát mit is tehetnénk? Esetleg a temetési vállalkozóval kellene megbeszélni, végülis akkor süllyedt meg, a temetésnél, nem igaz? És ha már itt jár, kedves testvérünk, akkor lenne még az a kis tartozása a régi temetőben a Kurucz-sírra. Hogy azok kik? Hát azt a kedves testvérnek kellene tudnia, de biztos rokonok, ha a kedves testvéré a sírmegváltás. Tizenháromezer forint lesz, köszönjük. Vili tajtékozva ment a vállalkozóhoz, aki közölte, hogy a zsaluzás legalább húsz rugó plusz, nincs annyi pénzük az embereknek manapság. De akkor a Sanyi bácsi sírjával mi lesz? Hát majd meglátja. Ha arra jár, aládúcolják kicsit, ha nagyon ragaszkodik hozzá. Nagyon ragaszkodik. Így aztán Mimi néni hatodik telefonjára már beszámolhatott arról, hogy sínen van az ügy. De Mimi néni nem is azért telefonált. De inkább személyesen, ha holnap, a halottak napján úgyis találkoznának a temetőben.

A halottak napi temetőlátogatás így aztán ingatlanügynöki promócióba oltott teljesítménytúrává alakult. Mert a Mimi néni fülest kapott, hogy néhány régebbi sírt, amiknek már lejárt a megváltása, felszabadítanak. Most kéne foglalni, amíg nem késő! Mert nem mindegy, hogy hol a sír! Itt a bejáratnál például milyen kényelmes, közel a falikút, meg vannak padok. Aztán a fák, az új részben még csak most nőnek, sosincs árnyék, nyáron az iszonyú. És közben jártak fel s alá, Mimi néni mutogatta, melyik sírokra lehet licitálni, közben meg, hogy ki hol fekszik, Mimi néni minden ismerőse és rokona halottnak tűnt. Kriszta először csal elképedt, de aztán a döbbenet is beléfagyott, ahogy észrevette, hogy Vili szakértő szemmel mustrálgatja a sírokat, és komolyan társalog Mimi nénivel a sírkövekről, meg hogy ki mindenki férne a sírba. Így jutottak vitéz szokolgrádai Gyurits Belizárhoz, akinek rokonsága egy ideje nem fizethette a megváltást, így közeli kizsuppolásra került, Vili pedig mohón fogja lesni az alkalmat. Mindennek a vége az volt, amikor Mimi kedélyesen oldalba lökte Krisztát, hogy neked sem mindegy ám, én csak tudom, tizenöt éve látogatom az uram sírját a fájós lábammal, te sem leszel már fiatalabb. Ágó pedig békésen jött velük, nézegette a sírokat, és kérdezősködött. Hogy ez már az örök szundi-e?

Kolbenheyer kommentpolitikája