Európai szemmel mindig zavarba ejtő az amerikai nemzetek mibenléte: a nyílegyenes határok által elválasztott, azonos nyelvű, de a világ minden tájáról odaszármazott emberek hogyan is alkothatnak olyan közösséget, mint Európában az angolok, a németek vagy a magyarok? Colin Woodard American Nations című könyve (Amerikai nemzetek; New York, Penguin, 2011) szerint sehogy, merthogy érdemes különbséget tenni az Észak-Amerikát alkotó három államszövetség (Kanada, USA, Mexikó) és az őket benépesítő 11 nemzet között. (A szóhasználat kritikájáról majd később, de már itt megjegyzem, hogy Mexikóról valójában csak érintőlegesen van szó, ott további nemzetek élnek Woodard szerint.) De kik is alkotják a nemzeti tizenegyet? A három nem angol nyelvű nemzet léte a legkézenfekvőbb: Új-Franciaország (Quebec magja és egy kis enklávé New Orleans környékén), El Norte (Mexikó északi, és az USA déli határvidéke), valamint az Első Nemzet (Észak-Kanada és Grönland őshonos népei). De Woodard az angol nyelvű USA és Kanada területén is nyolc további nemzetet feltételez, mégpedig elsősorban különböző eredetű és vallású első telepeseik, és az eltérő alapértékeikből levezethető, azóta megfigyelhető jellegzetes politikai mozgásuk alapján. Az amerikai nemzetek határai nem csak az államszövetségek, de a tagállamok határait sem követik: Jenkiföld (Új-Angliától a Nagy-tavak vidékén át Közép-Nyugatig), Új-Hollandia (tkp. New York környéke), a Köztes Vidék („Midlands”, Pennsylvaniától a Közép-Nyugatig, de körülöleli Jenkiföldet a Nagy-tavak északi partjainál), Árapály („Tidewater”, kb. Virginia és Maryland), a Mély Dél (Észak-Karolinától Texasig), Nagy-Apalachia (Nyugat-Virginiától Texasig), a Távol-Nyugat (a nyugati prérik és a Sziklás-hegység) és a Balpart (a csendes-óceáni partvidék).

A könyv nagyobb része történeti: az egyes nemzetek kialakulását („alapítását”) és területének változását (jobbára bővülését, a Nyugat benépesítését) meséli el. Perspektívája mindenképpen újszerű, mert nem a későbbi amerikai nemzet eredettörténetét tárja fel, hanem párhuzamosan futó, egymást hol békésen, hol konfliktusosan keresztező, egyenrangú történeteket. Az amerikai függetlenségi háborútól a polgárháborúig tartó időszak története nagyon logikus magyarázatot kap: a rivális nemzetek versengése, alkalmi koalíciói sokkal jobb értelmezési keretet alkotnak, mint bármi, amit eddig olvastam. Mindenkinek ajánlom, aki tudni szeretné, hogy miért Jenkiföld és Árapály volt a függetlenség bázisa, míg a Köztes Vidék és Új-Hollandia miért Angliát támogatta (bizony, a függetlenség ott sem volt össznemzeti ügy), vagy hogy miért harcoltak a Dél ellen mélyen rasszista, sőt adott esetben rabszolgatartó államok. Az is világossá válik, hogy miért van olyan sokféle Amerika-képünk: mert nem ugyanazokról a nemzetekről beszélünk. Az önigazgatás és a világjobbító türelmetlenség a puritán jenkiktől jön, az amorális multikulturalizmus Új-Hollandiából, az izolacionista tolerancia a Köztes Vidék német farmereinek öröksége, az agresszív individualizmus Apalachia skót-ír telepeseié, a klasszikus, arisztokratikus liberalizmus Árapály jellemzője, a Biblia-alapú társadalom és a szegregáció a Mély Délé, míg a környezettudatos nyitottság a Balpartról származik.

A könyv rövidebb második fele azt próbálja meg felvázolni, hogyan hat a mai (azaz 20-21. századi politikára) a 11 nemzet léte. A választási eredmények Woodard szerint azt mutatják, hogy a szavazási preferenciákat sem egyszerűen a kétpártrendszerrel, sem az Észak-Dél ellentéttel nem lehet jól magyarázni. A nemzeti határok viszont gyönyörűen kirajzolódnak. Meggyőző az érvelés, hogy a Dél (Mély Dél, Árapály, Nagy-Apalachia) és az Észak (Jenkiföld, Köztes Vidék, Új-Hollandia és a Balpart) valójában a polgárháború után jött létre: a konfliktus katalizálta a nemzeti koalíciók kikristályosodását. Ugyanakkor az már homályban marad, hogy a két nagy tömb kialakulása után valóban olyan nagy lenne-e a jelentősége az eredeti, koalíción belüli különbségeknek. Mindenesetre az amerikai politika történetét szépen felfűzi a két nemzeti koalíció versengésére (ahol a Távol-Nyugat és El Norte egyre inkább királycsinálóvá válik), és még azt az állítást is megkockáztatja, hogy az USA egyben maradása nincs előre megírva. Az első pillantásra inkább szétesőfélben lévő Kanadának nagyobb jövőt jósol: az északi angol nyelvű nemzetek képesek értékelvűen kiegyezni Új-Franciaországgal, és ez az egyezség az alapja az Első Nemzet újjászületésének is.

Woodard könyve tökéletes gondolatébresztő. Elég alapos, történeti munka ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, és elég friss szemléletű ahhoz, hogy nézőpontváltásra kényszerítsen. A ’nemzet’ kifejezés használata például tudatos provokáció (az alcím rögtön ’regionális kultúrára’ finomít): ezzel éri el, hogy komolyan vegyük a helyi különbségeket. Számomra meggyőző az eredeti telepesek alapító hatásának továbbélése is a 19. században, de már zavarban vagyok a 20. századi, nem észak-nyugat-európai bevándorlók esetén. Nem foglalkozik Woodard a feketék nemzeti besorolásával sem. Újra és újra hangsúlyozza, hogy a nemzetek határai nem esnek egybe a szövetségek és a tagállamok határaival, sőt éppen a tagállamokon belüli nemzeti törésvonalak magyarázzák a politikailag bizonytalan államok magatartását. Ez azonban szembemegy a nacionalizmuskutatás egyik alaptételével, miszerint a nemzetteremtés legfőbb motorja maga az állam. Végül megemlíteném, hogy Woodard nem képes leplezni politikai-világnézeti szimpátiáit sem: az még nem meglepő, hogy a Mély Dél rasszizmusáról csak undorral ír, de általában is a szekuláris, liberális, szociálisan és ökológiailag érzékeny, az etnikai és életmódbeli kisebbségek jogait támogató, feminista mozgalmak és politikusok keltik fel szimpátiáját. De mindezzel együtt is csak a javára írnám, hogy vitára ingerel: nem ökölrázásra, hanem megvilágosodásra.

Kolbenheyer kommentpolitikája