Mit nem tudunk még a hitleri Németországról, a második világháborúról, a holokausztról? Sztálingrád? Koncentrációs táborok? Gestapo? Mind megvolt már? És mi van, ha egy regényben mindez csak háttér, be-bevillanó képek, távolról felmeredő fenyegetés, de a fókusz egy kisvárosi német munkáscsalád szenvedése és tragédiája? Mi van, ha az almatolvajlás részleteiig hitelesre formázott cselekményt a végletekig művi (mesterkélt?) szerkezet, narráció és betétek ellenpontozzák? És mi van, ha a könyv végighúzódó alaptémája veszélyesen táncol az irodalmi köldöknézés határán, amikor a szavak hatalmát teszi meg a tragédia és a katarzis origójának? Mindezt olyan jól sikerült egybegyúrnia Markus Zusaknak, hogy A könyvtolvaj (Budapest, Ulpius-Ház, 2010; az ausztrál eredeti: The Book Thief, Sidney, Picador, 2005) című regénye mellbevágó. Nehezen rázódtam bele, leginkább a cselekménytől folyamatosan eltávolító írói eszközök miatt, legalábbis ezt válaszoltam a kérdésekre, de így utólag még inkább azért, ami miatt a végére érve sem mondhatom, hogy gyönyörű. Annyira, de annyira szomorú, miközben a témához képest nem különösebben kegyetlen, nem is meglepő, csak éppen a bőr alá mászóan rettenetes. Ez most ajánlás? Az, de nem feltétlenül. Fel fog kavarni. (A bevezető végére egy kis crossover: A könyvtolvaj olvasása közben írtam Az utazó-t. Nem véletlenül.)

A könyv főhősei egy München melletti fiktív kisvárosban, annak is a szegénynegyedében lakó munkáscsalád: a munkanélküli szobafestő és a mosás-vasalást vállaló felesége, illetve leginkább örökbefogadott kislányuk. Semmi drámai. Dehogynem. Második világháború nélkül is drámai lenne a kislány örökbefogadásának története, a családon belüli világnézeti viszály, a mindennapos szegénység. A könyv egyik nagy erénye éppen az, hogy nem a nyilvánvaló, tömény borzalmon keresztül mutatja be a náci diktatúra rettenetét. A főhősök félnek a Gestapo-tól, de az nem jön el, félnek a fronttól, de nem kerülnek oda (hírek persze vannak, meg hazatérők és haza nem térők), látják az erőltetett menetben hajtott zsidókat, de a koncentrációs táborokat nem. Mégis egész biztosak benne, hogy a Pokol épül körülöttük. Ha a rémálom bekúszik a mindennapokba, az mutatja meg, hogy közeleg a világ vége. Tudjuk, hogy Hitler mit tett a zsidókkal, mit tett Európával, sőt igazából azt is tudjuk, mit tett Németországgal, de most testközelből nézzük végig saját népének perverz elpusztítását. Igen, ebben a könyvben az egyszerű németeket sajnáljuk.

A könyv fülszövege is rögtön elárulja, de ettől függetlenül az első bekezdésből is már kiderül: a könyv narrátora a Halál. A fáradt, ám fáradhatatlan munkás, aki a lelkeket kibontja elpusztult testükből, és elviszi … nos, hogy hova, erről nem szól a könyv. Ez a narráció újra és újra pofon vág, és nem örültem neki. Az elbeszélő nem csak tudja, mi fog történni, de rendszeresen el is árulja. És nem, ezzel nem csökkenti a feszültséget, hiszen hogy mi fog történni, vagy pontosabban, hogy mi történhet egy nem optimista hangvételű második világháborús könyvben, az sejthető. Sőt, növeli, mert súlyosbítja a depresszív hangulatot. Talán az a könyvborító sikerült a legjobban, ahol baljós árnyként magaslik a kislány fölé. A Halál nem csak narrál, de megjegyzései tipográfiailag is elkülönülve, az elbeszélő szövegből kiemelve jelennek meg („egy újabb apró tény”, „xy négy szava” stb.). Ennek ellenére a történetbe egyre jobban beleágyazódó szereplő, hiszen ő köti össze a nagyvilág hullahegyeit a mikrovilág lelki tragédiáival. Egy ponton a könyv váratlanul rajzos betéteket is kap, egy a könyvbe ágyazott képeskönyvet. Megint nagyon furcsa kapocs, felráz a lineáris történetmesélésből, és összekapcsol az alaptémával, a szavak hatalmával.

Hogy a szavakról lesz szó, az végső soron már a címből sejthető. Aztán kapunk egy megható történetet arról, hogy a kislány gyászát, aztán kudarcait a szavak meghódítása, értsd az olvasni és írni tanulás oldja fel. De a szavak nem csak a saját életünknek adhatnak (bár elég véletlenszerű, és racionálisan semmiképp sem értelmezhető) célt. A szavak irányítják a világot. Mivel ez így fellengzősnek hangzik, mindezt nagyon megjelölten jelképesen kapjuk: a történetbe ágyazott képes mesekönyv mondandója, hogy Hitler a szavakkal hódította meg népét, és csak a szavak képesek neki ellenállni. Persze a történetben is megvan ennek a párja, vagy inkább párjai: a saját és a légvédelmi pincében való olvasás közönsége különbözik, de célja ugyanaz, a szavak világába húzódni a kinti vérözön elől, menedéket lelni, erőt gyűjteni. Az irodalom egyik alapkérdése ez, hogy mire is való, mi a célja, értelme. Zusak megadja a nem túlságosan eredeti választ, mesébe csomagolja, ezzel ránk kacsint, és az egészet betekeri egy másik történet pokrócába, a szerkezettel és a narrációval nagy piros betűkkel ráírja, hogy vigyázat fikció, újra ránk kacsint, és elénk teszi. Igazi posztmodern. Igazi könyv.

Kolbenheyer kommentpolitikája