Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Újra megnézte, hogy lehalkította-e a telefonját, nagyon nem akart semmi zajt. Persze, ha minden a tervek szerint alakul, akkor a kölyök csak úgyis utána hívja fel. De szeretett biztosra menni: mi van, ha valami váratlan történik, megijed a kölyök, és tanácsot akarna kérni tőle. A telefoncsörgés a téli csendben iszonyú hangos lenne, és a meglepetésnek annyi. Nem azért ülnek itt órák óta a hajnal előtti hidegben, hogy egy telefon mindent tönkretegyen. Megmozgatta a lábujjait a csizmában, minden rendben volt, de a tapasztalata szerint azok kezdenek leghamarabb elérzéketlenedni. Akkor mozogni kell, hiába a lapulás és leselkedés, az elgémberedett vagy elfagyott lábujjakért nagy árat fizetne. Vajon a kölyök gondol-e erre. Neki is ülnie kell, csak úgy van takarásban, ráadásul görnyedten, bele-belenézve a távcsőbe. Tiszta hülyeség, ami a filmekben van, hogy a mesterlövészek csak a távcsövön át néznek. Nincs ember, akit ne zavarna, hogy csak egy pontot lát, kell az összkép, ráadásul a mozgást könnyebben veszi észre az ember a perifériás látásával. Ha már sejted, hol van, amit keresel, akkor jön a távcső. Persze, közben bele-belenézel, hogy a becsült távolság jól van-e beállítva, ilyenek.

Hagyományos értelemben nem izgult, nem vert gyorsabban a szíve, nem volt görcsben a gyomra. De nem volt tejesen biztos abban, hogy a kölyöknek sikerül. Mert egész más a gyakorlás, és más élesben. Pontosan lőtt, nem vitás, de a gyakorlótéren. Nem remegett a keze, igaz, a tanítás során. Mindez lényegtelen, nyilván szükséges feltétel, de kevés a sikerhez. Ami inkább biztató volt, az az elszántsága. Akarta már az első alkalmat, nagyon akarta. De aztán, amikor éjfél után felkeltek, felöltöztek, és elindultak, látta, hogy idegesebb, a szokottnál gyorsabban szakadtak ki a szájából a párafelhők. A hold még fenn volt, a fehér hóban jól lehetett látni, és mínusz kettőben meg sem fognak fagyni, a fegyver gond nélkül működik. Mindent előkészítettek. Három napja figyelik, tudják, mikor jár erre. Már a sziluettjéről felismerik. Már többször elintézhette volna, de azt akarta, ez legyen a kölyöké. Nem akármi elsőre. Együtt mentek a leshelyre. Megvárta, amíg a kölyök elhelyezkedik, megnézte, hogy teljesen láthatatlan-e. Csak utána ment tovább. Nem akart ott maradni, egyrészt nehezen fértek volna el, kockáztatva a lebukást, másrészt tudta, hogy ezt egyedül kell megoldania. Nem lehet mindig mellette, nem is lesz.

Megmozgatta az ujjait a kesztyűben, és a vállaival is körözött néhányat. Nem akart elgémberedni. Ha a kölyök elhibázza, nagy az esélye annak, hogy erre menekül. Megbeszélték, hogy ha így lenne, megpróbálja ő is. Ha elsőre nem sikerül, úgysem fog soha többé erre jönni hajnalban, nincs értelme megtartóztatnia magát. A kölyöké a lehetőség, ha nem tud élni vele, akkor nem fogja ő is kihagyni. Persze, csak ha erre menekül, ami nem teljesen biztos. Az órájára pillantott. Most már bármelyik pillanatban megtörténhet. A telefonját már nem akarta elővenni, nehogy épp akkor történjen minden. De nem rezgett, úgyhogy nincs semmi baj. Felemelte a puskát. Ismerősen simult a tusa a vállához, végigsimított a kesztyűs kezével a csövön. Belenézett a távcsőbe, hogy nem állítódott-e el, majd újra felnézett, mozgást kutatva. Ekkor dördült a lövés. Bármennyire megszokta már, és a keze meg sem rezzent, a kiszámíthatatlan váratlanság mindig ugyanaz volt. Vajon talált? Nem engedte le a puskát, és lassan pásztázott a szemével jobbról balra, amikor megrezzent a zsebében a telefon. Dönteni kellett. Letámasztotta a puskát, és felvette. – Igen? – Sikerült. – A kölyök hangja rekedtesen remegős volt és halk. – És? – Gyere át. A fa mögött fekszik, azt hiszem. – Nem is ment, futott. A kölyök már kimászott a búvóhelyről, és csatlakozott hozzá. Megkerültek egy bokrot, és megtorpantak a fa mögött. Mozdulatlanul hevert a földön, körötte a hóban vér. Gyönyörűen kirajzolódott a valószerűtlenül nagy, háromfelé ágazó agancsa.

Kolbenheyer kommentpolitikája