Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A portás szólt a koleszban, hogy telefonon keresett. Milyen mobilon? Bizony, kisfiam, a papa olyan öreg, hogy amikor egyetemre járt, még nem voltak mobilok. Szóval, a kolesz vezetékes telefonján keresett, amit a portás bemondott a hangosbemondóba, és akkor az ember leszaladt a portára beszélni. Igen, sokáig tartott, macerás volt, nem is szerettük, ha így keresnek, csak ha nagyon sürgős. Hagyjanak üzenetet, és majd visszahívjuk. Hát a telefonfülkéből. A kolesz aulájában a lépcső alatt volt egy fülke, eleinte érmés, na az vacak volt, mert mindig gyűjtögetni kellett a maroknyi vasakat, de aztán lecserélték kártyásra, és onnan telefonáltunk. Volt sorban állás, nem mondom, de főleg télen még mindig inkább az, mint kimenni a hidegbe és keresni egy szabad fülkét az utcán. Szóval keresett, és nagyon sürgős, azonnal hívjam vissza. Ő már akkor albérletben lakott, ha otthon van, könnyű hívni. Otthon volt. Iszonyúan hadart, az idegességtől a megszokottnál is jobban, nehezen hámoztam ki, hogy mit is akar. Nem tetszett, nagyon nem tetszett. A Skálánál, este, már sötét lesz, értem én, hogy fél, de miért gondolja, hogy én nem? Oké, próbálja még a zsarukat is. De barátok voltunk az ovi óta, nem mondhattam nemet.

Az első kocsim volt, persze használtan vettem, még jó, hiszen lakásom se volt, csak az albérlet, de kocsit akartam először. Vállalkozni próbáltam egy haverral éppen, nyelviskolát indítottunk, lepukkant művházakban meg iskolákban béreltünk termet, mi ragasztottuk a plakátokat, egyetemi évfolyamtársak tanítottak, sok volt a rohanás, na. Kellett a kocsi. Legalábbis így magyaráztam. És amikor az egyik ilyen helyről kijöttünk, látom hogy be van nyomva az elefántfül. Igen, benn hagytam a táskám az ülésen, tudom, hülyeség volt, nem mentség, hogy rohantunk, az sem, hogy mindig ott szoktam, és még sosem volt baj, mert lám, most lett. Minden benne volt, érted? Valami pénz is, igazából nem is kevés, de az már nem is érdekelt. De az irataim, a céges papírok, engedélyek, listák, órarend, kontaktok. Teljesen megszédültem, hogy most mi lesz. Hazamentem, lehúztam a redőnyöket és elővettem a bulira vett rumot. Akkor szólalt meg a telefon. Hogy talált egy ilyen meg ilyen táskát, ismerem-e? Na és mi az anyám neve? Hogy mi van? Mert azért ellenőrizné, hogy az iratok az enyémek-e. És akkor este nyolckor a Skála előtt, a viszontlátásra. Most kit hívjak?

Rögtön kiszúrtam a pasast. Idegesen sétált fel-alá a Fehérvári úton, kezében a megbeszélt újság, mint egy hülye krimiben. De most komolyan, mit csináljak, honnan ismerhetném különben meg? Szerencsére szépen csinált mindent engedelmesen, ahogy mondtam neki, ezt szeretem, így könnyű lesz. Bár nem tudom, mit nézeget ide-oda? Magamról nem mondtam semmit, még csak az kéne, elég ha én ismerem fel! Na mindegy, biztos csak az idegesség, nem is csoda, felnyomták az autóját, most meg ez. Eljött, de hallottam a hangján a telefonban, hogy be van szarva. Helyes, annál nagyobbat durran. Kevesen voltak az utcán, meg is ijedt hát, amikor hátulról rászóltam, hogy a pénztárcáját keresi-e. Egy jó fejjel magasabb voltam, a munkaruhámból dőlt az izzadtságszag, és hát meló után bekaptam már egy-két felest, még jó, hogy hátrahőkölt. Közelebb léptem és az overall zsebébe nyúltam. Egy másodperc múlva már a földön feküdtem, az egyik rendőr a hátamon térdelt a másik a kezem bilincselte, a harmadik valamit hadart a fülembe. – Kapd be, te hülye köcsög, csak visszahoztam neked az igazolványaid, basszad meg, megtalálom, rendes vagyok, és erre ez, faszfej, tudod, kivel teszek jót legközelebb, mocskos geci!

Kolbenheyer kommentpolitikája