Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A centurio talpa alatt ropogtak a kavicsok. Összehúzta a szemét, de csak pár lépést kellett mennie nappal szemben, és máris befordult a szomszéd kertkapuján. Nyár volt, kánikula ígérkezett, a reggeli langymelegben még mindenki otthon pihegett, legalábbis az úton nem látott senkit. Koránra beszélték meg, nem tudni, meddig tart, amíg összeszerelik. Elment a ház mellett, a hátsó kertrészbe. Lecsatolta a kardját és a falnak támasztotta, szemével büszkén simítva végig, tegnap köszörülték ilyen simára. Nem tudta elég gyakran megköszönni a jó sorsnak, hogy egy hadmérnök veterán lett a szomszédja. Nemrég építette a házat, elvileg a fiának, de az még sokáig valamelyik távoli provinciában szolgál. A centurio hamar összeismerkedett vele, amint kiderült a közös érdeklődés. És tegnap épp kardokat köszörültek, amikor kiderült, hogy katapultot is tud készíteni. A centurio azonnal lecsapott az ötletre. A következő hadjáraton rettenetesen hasznos lehet, ha meg tudja javítani a sérült hajítógépeket, vagy akár maga is össze tud egyet eszkábálni végszükség esetén. Úgyhogy ma reggel azért jött, hogy megtanulja. Elégedetten nézett végig az előkészített szerszámokon, a farudakon, köteleken, szegeken.

A talapzatát hamar összecsavarozták. A hajítókanál előre el volt készítve, a centurio meg is jegyezte magának, hogy ha az törik el a csatamezőn, minden leleményességére szükség lesz, hogy pótolni tudja. Összesodorták a köteleket, átvezették a talapzaton kifúrt lukakon, rögzítették a keresztrudakkal. Beleállították a kötélkötegbe a kanalat, majd tekerni kezdték két oldalról a keresztrudakat, hogy minél feszesebb legyen, ezen múlik a kanál hajítóereje. Eddig viszonylag egyszerű volt, jórészt fizikai munka, az izzadtság patakokban csurgott mindkettőjükről. A hadmérnök a szakállát simogatta, miközben magyarázta a hűtött citromos vizet kortyolgató centurionak, hogyan képzeli a felhúzó és elsütő szerkezetet. Az a katapult lelke. Óvatosan átfúrták a felhúzóhengert, betették a talapzat rúdjai közé, majd átvezették mindkettőn a tengelyt. Nem szorulhatott, de nem is csúszhatott ki. A henger is fából volt, beleverték hát a szögeket, amik beakadnak majd a visszapörgést megakadályozó rúdba. A másik végén hosszú csapokat eresztettek bele, ezeknél fogva lehet majd forgatni, a hozzá rögzített kötelet felcsévélni és így a hajítókanalat hátrahúzva megfeszíteni. Most már csak az elsütést kell megoldani, gondolta a centurio, sűrűn törölgetve a homlokát, és fájdalmasan szopogatva a vízhólyagos hüvelykujját.

A mérnök elégedetten nézte a készülő gépezetet és igyekvő tanítványát is. Rábízta az elsütő szerkezetet és csak a szakállát simogatva mosolygott. A centurio a henger visszapörgését megakadályozó rúd oldalra fordításán dolgozott. Egy kötéllel lehetett megrántani, így kiakadtak a szögek, a henger forogni kezdett, a kanál pedig visszalendült. Kipróbálták. A mérnök háza mögötti mező messzire nyúlt, kis földhányásokkal volt tarkítva, amik kiválóan alkalmasnak bizonyultak a távolság mérésére. Az eredmény csalódást keltett, a lövedék csak néhány halomnyit repült. A mérnök csak mosolygott. A centurio kitörölte szeméből az izzadtságot, lehajolt és a hengert pörgette. A kanál teljesen megfeszült, miért nem lőtt hát elég messze? A henger az oka! A kanalat a hengerhez rögzített kötél húzza hátra, és amikor elengedik, akkor automatikusan visszapörgeti a hengert is. Akármennyire könnyen forog, azért súrlódik. Máshogy kell elsütni. Mi lenne, ha a kanálhoz való rögzítését lehetne eloldani? A mérnök biztatóan mosolygott. A centurio rögzítette a visszapörgést megakadályozó rudacskát, átkötötte a feszítőkötelet, lövedéket helyezett a gépbe, majd meghúzta az új elsütőkötelet, eloldva a feszítést. A lövedék gyönyörű ívben szállt a távolba. – Ábel, ebéd! – hallatszott a kerítésen túlról. – Köszönöm, András bácsi! – kiáltotta a centurio, hóna alá csapta az elkészült katapultot, és az elhajított kavicsokkal pettyezett vakondtúrások mellett hazaszaladt az anyukájához ebédelni.

Kolbenheyer kommentpolitikája