Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mintha tűvel szurkálnák a karomat. Szinte látom magam előtt a fecskendőben elkeveredő vért, bár persze fogalmam sincs, hogy a vér elkeveredik-e egy fecskendőben, vagy kis gömbökként lebeg, nem látunk mi igazi vért, csak képeken. Mindent csak képeken. A tükörből egy idegen arc néz vissza rám, de meg sem lepődöm. Üres minden és idegen. Tegnap még együtt ültünk a körhintán, forogtunk, villogtak a vásári fények, a sötétség eltakarta az olcsóságot és a tubicám jókedve öröklétet ígért. Most meg itt vagyok, és csak arra tudok gondolni, hogy elment, hogy elvitte, hogy elment vele, hogy becsaptak. Az a szalonnaszerű képe lebeg előttem, ahogy rám vigyorog a körhintán, a képe, amiről mindenki kérdezgette, hogy miért ilyen, de amivel én nem törődtem, mert a cimborám volt. Reggel van és szürkeség, de forog még velem minden. A körhinta üresen áll, a tócsákban csikkek, a füvön eldobott műanyagpoharak és üvegek, fekete-fehér a világ. Az asszonyok a késeket élezik a konyhában, énekelnek talán, de egyre rosszabbul hallom. Fekszem valahol, de mintha mozogna alattam az ágy. Nem szédülök, már nem forog a világ, inkább zötykölődik, fel-le, nézem az eget, a rohanó felhőket: hova visztek, kik vagytok? Kapaszkodom az asztallapba (igen, egy asztallapon fekszem!), és a tubicámra gondolok, meg arra, hogy miért jobb egy idegen.

Ereszkedem lefelé. Már látom, kik vittek-ringattak az asztallapon. Mindenki itt van, akit ismerek, a rokonok, a munkatársaim, a szomszédaim, az ivócimborák, a pultos lány és a konyhásnők, a trafikos és a közmunkások. Eresztenek lefele, feketében vannak és szomorúan néznek, de mintha nem is látnának. A gödörben fekszem, egy pillanatra fölülről látom magamat, nyitott szemmel meredek felfelé, ott állnak körülöttem, aztán belülről a gödörből fölfelé, lebeg az asszonyok szoknyája. Az első rög a mellkasomon koppan, aztán sűrűn kezdenek hullani. Kinyitom a szám, de csak azt érem el vele, hogy az öcsém beledob egy göröngyöt. Sárrá válik a számban, hol olvastam ezt, hogy minden sárrá válik a szájában? Vagy porrá? Betemettek, eltemettek, sötét vesz körül. Hallom az asszonyokat énekelni, az egymáshoz csapódó kések adják a ritmust. Forognak jobbra, forognak balra, hol a konyhában vannak, hol a tóparton, tekintetük még a késnél is élesebb. Ha elkaphatnám a cimborám, ezt a nótát játszanám neki. Közben önteném rá a habarcsot, ahogy megkötözve fekszik, és nézném, ahogy eltűnik lassan.

A sötétbe fényszóró hasít hirtelen. Ott fut a szalonnaképű a mezőn. Sittes sneci. A visszapillantóban látom, ahogy az arcom eltorzul. Kiugrom a kocsiból, utána rohanok, elesik, hátranéz, már rajta vagyok. Ütöm. Verem. A szalonnaképe egyre pépesebb. Körülöttem az asszonyok lába, lépegetnek előre, hátra, jobbra, balra. Lapos lesz mint egy plakát. Miért tette ezt velem? Nem osztottam meg vele mindenem? Mindig hármasban voltunk vele meg a tubicámmal. Zsírban úszom, vállig beborít a szalonna leve. A földön térdelek, támaszkodom kézzel és lihegek, sötét van, körülöttem senki, hallok valamit, vagy csak a fülem cseng? Megfordul velem a világ, sötét lesz, fekszem. Iszonyúan fáj a fejem. A szemem csukva, de így is vakít bele a nap. Kényelmetlenül fekszem, de minden mozdulat fáj, a szám száraz, nyelni nem tudok. Hol vagyok? Hirtelen kezdenek visszajönni a képek, a körhinta, a temetés, az autós üldözés. Mi van? Milyen képek? Hogy kezdődött? A tubicám! Reflexszerűen felülök és hunyorgok körbe. Ott fekszik a cimborám mellettem, ő is felriad, a szalonnaképével bűntudattal telve mered rám. A tubicám, a kupicám. Ellopta a pálinkám!

Kolbenheyer kommentpolitikája