Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

− Holnap csütörtök van, próbálja meg a piacon a románoknál, aranyoskám! − mondta a lángosos, vörösre festett ötvenes nő, nem sokkal idősebb Andrásnál, de hangjából a megszerezhetetlen élettapasztalat áradt, ami bizonyos szempontból igaz is volt, fővárosi tanárként a tiszántúli kisváros legalább olyan, mint Gaugainnek Tahiti. A románokat nyársvétel céljából ajánlotta a lángosos, miután kiderült, hogy nála már csak huszonhárom darab van (a lángosos lakókocsi előtt voltak kitéve bográcsok, grillezők, no meg nyársak), Andrásnak pedig úgy ötven kellene. Az egész szalonnasütés el volt átkozva, a kezdetektől fogva. Eredetileg azért találták ki, mert hiányzott egy esti program a nyári iskolai táborban, és hát a tábortűz, ugye, gitárszó, éneklés, miegymás. Aztán jöttek az anyagi gondok, kevesebb volt a jelentkező, takarékoskodni kellett. A szalonnasütés sokkal olcsóbb, mint egy vacsora az étteremben! Így tűnt Budapestről: kell pár kiló szalonna, hagyma meg kenyér, aztán annyi. A helyszínen, a tűzrakó helyet körüljárva viszont rögtön kiderült, hogy nyársak és fa sem ártana. Se közel se távol olyan erdő, ahol vágni és faragni lehetne, de ha a nyársak darabja négyszáz, akkor az olcsóságnak lőttek, és András próbálta kitalálni, miből fogja kifizetni.

A románok ízes magyarsággal beszéltek, mezőségi, gondolta András, de gyorsan visszagyömöszölte magába a magyartanárt, és alkudni kezdett a nyársakra. Kettőötvenről indult, de mivel mind a negyvenhetet elvitte, lement kettőhúszra. Annyira büszke volt magára, hogy amíg végigsétált a piacon, képes volt domborúbbra dülleszteni a mellkasát, mint a pocakját. Sőt, azt sem hagyta, hogy a hentes a zsírszalonnára beszélje rá („az való a nyársazásra, jóuram, a másiknak alig lesz zsírja”), inkább kifizeti a pár ezerrel többet a kolozsváriért, csak ne nyafogjanak este az elkényeztetett pesti gyerekek. Már csak a tűzifa hiányzik. Vett egy nagy levegőt, és megkérdezte a hentest. Jól tette, mert a sógoráé (mármint a henteséé) a helyi Tüzép, ott árulnak felhasogatott tűzifát. Hogy mennyi kell ötven főre, két nagy tábortűzhöz? Mázsa elég lesz. András bevágódott a kölcsönkért és egyre szalonnaszagúbb autóba és elhajtott a Tüzépre. Ott először lemérték az üres kocsit, majd biztatták, hogy rakja csak a csomagtartót. Óvatosan kezdte pakolni a hasábokat, de amikor már minden tele volt kéregdarabokkal és fűrészporral, csak úgy szórta tovább. Mennyi lehet ez, elég lesz-e már? Rakja még, csak rakja! Hatvan kiló lett, mire megtelt, és András már akkor látta, hogy legalább a harmada felesleges, de hétszáz forinton nem állt le vitatkozni.

Akkor nyugodott meg végleg, amikor a parázzsá szelídült tüzek mellett már csak a táborszervezőkkel ült. Maradt fa is, szalonna is, a nyársak egytől egyig kormosak, zsírosak és undorító marshmallowtól ragacsosak, András kicsit megégette a kezét, a hagymája megégett, de a gyerekek élvezték. Aztán jöttek a szúnyogok, így nem lett gitározás, szép lassan elkérezkedtek, vissza a kempingbe, de András tudta, hogy már a parti büfében mulatnak. A sörpadokat persze itt hagyták, azokat majd vihetik ők vissza, de sebaj, megvolt, olcsó volt. Annyira felszabadult, hogy a padok visszavitele után sem volt nyugovása, rábeszélte a többieket is, menjenek le a gyerekek közé a büfébe. Zenegépből szólt a Dzsoli a király, műanyagpohárból a sör, az asztal alatti dugiüvegekből meg az olcsó, tescós vermut, szóval nagy volt a buli. András odament a pulthoz. Vodkát kérne sprite-tal. Sprite nincs, csak seven up, de az ugyanaz. Beleegyezett, csak azt nem értette, hogy akkor a végén miért kapta mégis szódával, de inkább nem szólt, mert így szájtátva leste, amíg a lány elővette a vodkát a hűtő leghátsó polcáról (biztos, hogy itt mindenki viszkizik, azért az van elől?), kinyitotta, kitöltötte egy mérőpohárba és még annyit melléje a pultra, elsétált a pult másik végéhez, kirángatott a fóliából egy darab műanyagpoharat (a többiek vajon miben kapják majd?), beleöntötte a vodkát, rájött, hogy ez kicsi, visszament egy nagyobbért, átöntötte abba, majd a gépből, ami persze megint egy másik sarokban állt, beleeresztette a szódát, amiről akkor még azt hihette András, hogy sprite. Amikor a sorban következő kávét kért, és a lány elsétált a kávéfőzőhöz, bekapcsolta, és támaszkodva megvárta, amíg lefő, annyira már nem is csodálkozott. Nem ittak hát sokat. Egy fél óra múlva pedig mondta is a lány, hogy neki lejár a munkaideje, bezár, a viszontlátásra. András gyorsan számolt fejben, mennyit takarított meg a szalonnasütésen, és kétségbeesetten kérdezte, mibe kerülne, ha még egy órát nyitva tartana. − Nem vagyok megvásárolható. − hangzott a jeges válasz.

Kolbenheyer kommentpolitikája