Ha egy író híres lesz, akkor a korai műveit is el lehet adni. G. R. R. Martin esetén a Trónok harca sikere miatt adták ki (újra) a Lázálom című vámpírregényt (Pécs, Alexandra, 2013, az amerikai eredeti: Fevre Dream, New York, Poseidon, 1982). A korai itt azonban nem azt jelenti, hogy sikertelen. Az USA-ban siker volt, már akkor a műfaj egyik megújítójának tartották, Martin mégsem írt folytatást. Ezt jó jelnek is tekinthetjük, nem az az író, aki akárhány bőrt képes lehúzni a rókáról, épp ellenkezőleg, lassan ír, épp ezért nem tekintjük mégsem jó jelnek, mert már olvasnánk a Trónok harca következő kötetét. De térjünk vissza a vámpírokhoz. Kézenfekvő az összevetés, elsősorban a „híres” sorozattal: mennyire előlegezi meg a Lázálom a Trónok harca világépítő és karakterrajzoló egyediségét? Másrészt persze a vámpírregényekkel: igazolható-e a műfaj megújítása, és mit is jelentsen az? Végül harmadik témaként felvetnék valami tényleg egyedit, még akkor is, ha eldönthetetlen, hogy Martin ezt mennyire szánta komolynak, nem pedig iróniának, de a regény egyik fő témája a faji kérdés.

Martin harminc éve is tudott karaktereket rajzolni. Abner Marsh és Joshua York alakja sokszínű és változásra képes. Tudnak kifejezetten ellenszenvesek lenni, miközben nyilvánvalóan velük azonosulunk, követnek el bűnöket, és még csak meg sem bánják mind, és érthető döntéseik sem feltétlenül ésszerűek vagy hasznosak. Éppen ezek a nehéz döntéseik azok, amik a karaktereket élővé teszik, csiszolják. De alapvető különbség a Trónok harcá-hoz képest, hogy itt csak két egyértelmű főszereplő van. Ebből fakadóan kevésbé kell izgulnunk, hogy valamelyik közbülső fejezetben elhaláloznak, arra ott vannak a szintén kidolgozott, de mégiscsak mellékes szereplők. Másrészt nincs sok személyes nézőpontot közvetítő történetvezetés, bár a két főszereplő történetét néha párhuzamosan is olvashatjuk. Nagyon hiteles, aprólékosan kidolgozott maga a világ is. Nagy különbség, hogy a műfaj itt nem tiszta fantasy. A mississippi gőzhajózásról, a rabszolgaságról vagy éppen New Orleans kreol világáról történetileg hiteles képet kapunk a regényben.

A másik világ, a vámpíroké műfajilag kötött, de persze ezt elmondhatjuk az epikus fantasyról is. Utóbbinál azonban teljesen egyértelmű, hogy Martin a Trónok harcá-val újraértelmezte, a Lázálom esetében óvatosabban fogalmaznék. Az igaz, hogy a vámpír-mitológiának csak bizonyos elemeit emelte át: az elengedhetetlen vérszívást, a különös szépséget és erőt, és a napfény pusztító hatását. A fokhagymát, szentelt vizet, tükröt, a harapással való fertőzést és ajtón behívást mint babonát teszi nevetségessé, bár a történet ezeket is csavarosan felhasználja. De hát ahány vámpír-regény, annyiféle vámpír, a teljes palettát sehol sem kapjuk meg. A vámpírizmus Martinnál nem természetfeletti, hanem tudományos alapú: a vámpírok az emberektől eltérő szervekkel rendelkező külön faj. Ez sem feltétlenül egyedi, a nagyobb baj, hogy nem is következetes. Ettől még nem tudjuk meg, hogy akkor miért a külső hasonlóság vagy az önálló kultúra hiánya. A vámpíroknak az amerikai Délre helyezése termékeny írói húzás, de itt már végképp gyanússá válik, hogy mindezt Anne Rice már 1976-ban megírta (Interjú a vámpírral). Nem, ezt a megújítást inkább hagyjuk.

A vámpírok faji elkülönülése logikátlansága mellett azonban fontos dramaturgiai szerepet kap. Mert a nagy kérdés innentől az, hogy faji háborút indítsunk, vagy éppen a két faj igazainak összefogásával győzzük le a rosszat mindkét közösségben, ezzel megakadályozva egymás értelmetlen pusztítását is. Tehet-e a vámpír arról, hogy vérszívó? Figyelembe kell-e venni a szándékosságát, ha pusztít? És ha képes legyűrni vérszomját? De még érdekesebb, ahogy Martin összegyúrja ezt a korszak (az 1860-as években járunk) „valós” faji kérdésével: mások-e a feketék? Jogos-e a fehér ember faji agressziója a vámpírokkal szemben, ha fekete fajtársainak ő is a vérét szívja? Mindenki csak egy szem a (táplálék)láncban? Egész biztos vagyok benne, hogy Martin az irónia határán táncol ezekkel a kérdéseivel, csak abban nem vagyok biztos, hogy melyik oldalon ér le a lába.

Kolbenheyer kommentpolitikája