Joshua Greene annyit emlegette két hete ismertetett könyvében (Moral Tribes) Jonathan Haidt munkásságát, hogy muszáj volt elolvasnom a The Righteous Mind (Az igazságszerető elme; New York, Pantheon, 2012) című művét. És érdemes volt. Persze ha az ember egymás után falja az evolúciós pszichológiai tárgyú értekezéseket, akkor ne csodálkozzon, hogy újra és újra beleütközik ugyanazokba a kísérletekbe, hivatkozásokba, elméletekbe. Nem csodálkoztam. Sőt, le voltam nyűgözve. Mert laikusként igenis kell a többoldalú megerősítés, hogy alapvető dolgokat kell másként gondolnom. És Haidt kitűnő tanár: könyve az egyik leglogikusabban szerkesztett mű, amit valaha is olvastam, kristálytiszta előszóval, szimmetrikus fejezetbeosztással, állandó összegzésekkel, majd az újabb fejezet végén szuper-összegzésekkel, a legvégén pedig mindent összefoglaló hiper-összegzéssel. És akkor még nem beszéltünk a vezérmetaforákról, amik igazán szemléletessé tesznek mindent, és amiknek posztom címe is köszönhető. Mert valljuk be, hogy az elefánt és lovasa, a hat ízt érzékelő erkölcsi nyelv, no meg a csimpánz és a méh keveréke jól sikerült képek. Szomorú hírem van a filozófusoknak: egy újabb tudományterület szakadt ki, és kelt önálló, természettudományos megalapozottságú életre. Erkölcseink és erkölcsi konfliktusaink megértéséhez az evolúció és a neurológia eredményeit felhasználó pszichológia visz a legközelebb. Es war doch recht schön, Ihnen zuzuhören, Herr Professor Kant.

Az elefánt az intuícióink, és a rajta ülő parányi lovas az értelmező gondolkodásunk. Az erőviszonyok egyértelműek. Ha az elefánt valamerre fordul, a lovas képtelen irányítani. Így van ez erkölcsi döntéseinkkel is. Intuitíven és érzelmi felvillanásokkal (pl. együttérzés, harag, undor, ámulat) megerősítve ítélkezünk, és eszünkkel legfeljebb értelmezni próbálhatjuk azt, de felülírni a legritkább esetben sikerül. Sőt, a dolog ennél is cifrább. A lovas nem csak nem képes irányítani az elefántot, de szándékában sem áll: feladata igazából az elefánt szolgálata. Racionális elménk alapvetően nem megalapozza, hanem utólagosan megideologizálja érzelmi-intuitív döntéseinket. Mi ennek az értelme? Az egyik legfontosabb intuíciónk, hogy döntéseink harmonizáljanak a környezetünkéivel: úgy szeretnénk mi is érezni és ítélni, mint társaink. Racionális elménk célja tehát nem az, hogy kiderítse az igazságot, hanem hogy a többiek számára „bizonyítsa”, hogy jól döntöttünk. És ez nem csak kozmetikázás, hanem valódi visszacsatolás is, megpróbáljuk meggyőzni társainkat, hogy miben van igazunk. Beszélgetéseink nagy részét az teszi ki, hogy ki mit és miért csinált, és jól tette-e (igen, ezt írtam két hete is, hiszen …). Csakhogy akkor sem a másik lovast kell meggyőzni, hanem az elefántot: ha nem érti, mit mondunk, és ellenszenvesek vagyunk neki, akkor kár a gőzért.

Mit nem lehet érteni? Az ember tudja, mi a jó és mi a rossz, legfeljebb az a kérdés, hogy ezt a génjeiben hordozza, Istentől kapta, a többiektől tanulta, vagy értelme révén kikövetkeztette. Nem egészen. A különböző kultúrákban élő emberek nem azonosan ítélnek meg tetteket, még ha bizonyos alapelvekben egyetérteni is látszanak. Erkölcsös az, ami hasznos, vagy ami figyelembe veszi az erkölcsi méltóságot, vagy … A gond pont ez, hogy egy dimenzióba akarjuk (oké, akarják egyesek) sűríteni az erkölcsöt. Haidt elmélete szerint azonban hat erkölcsi dimenzió van, az emberi viselkedést nyaldosó erkölcsi nyelvünk hat ízt érez. Ezek a törődés/ártalom, a tisztesség/csalás, a szabadság/elnyomás, a hűség/árulás, a tekintély/felforgatás és a szentség/lealacsonyodás. Ha az olvasó most felhorkan, akkor mintaszerű kísérleti alanynak bizonyult, hiszen a nyugati, iskolázott, iparosodott, gazdag és demokratikus (WEIRD) társadalmak középosztálya és elitje egész egyszerűen nem érzi az utóbbi három ízét. Azaz nem tarja erkölcsi kérdésnek, csupán társadalmi konvenciónak. A YourMorals.org oldalon mindenki ellenőrizheti, mennyire kifinomultak az erkölcsi ízlelőbimbói.

De miért érdekes ez? Mert az erkölcsök – tisztán leíró, biológiai aspektusból – olyan mátrixok, amik a csoportos együttműködést tették lehetővé őseinknek, és ezzel a csoportszelekció megindulását. Így váltunk az önző csimpánzok és a kasban élő méhek egyedi keverékévé, egymással versengő kasaink, társadalmaink cementje pedig az erkölcs. Maguk az erkölcsi mátrixok is tehát egy szelekciós mechanizmus eredményei. Amikor különböző (politikai, kulturális, etnikai, vallási) csoportba tartozó emberek véleménye eltér erkölcsi kérdésekben, akkor gyakran nem ugyanazt érzékelik, és ezért nem is értik egymás érveit. (És most csak a rövidség miatt hagyom ki, hogy milyen nehézséget okoz, hogy az érveket eleve csak a saját táboron belül hallgatjuk meg szívesen – lásd az elefántot és lovasát.) A nyugati világban jobboldalinak, konzervatívnak nevezettek általában közelebb állnak a hagyományos társadalmak erkölcsi mátrixához, azaz mind a hat dimenziót érzékelik, ítéleteiket ez alapján hozzák. A baloldalinak és liberálisnak nevezettek csak az első két-három dimenziót tartják erkölcsnek. A jobboldalon nem az együttérzés hiányzik, amikor kevésbé érzékenyek a törődés/ártalom és elnyomás/szabadság dimenziókra, hanem kiegyenlítik ezt más szempontokkal. És a baloldal nem erkölcstelen, amikor nem veszi észre, hogy viselkedése sérti az általa nem érzékelt erkölcsi dimenziókat. Hát itt tartunk, és várjuk a mesterszakácsot, aki mindannyiunknak élvezetes vacsorát főz.

Kolbenheyer kommentpolitikája