Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kauni hasító fájdalmat érzett a bal alkarján, és azt, hogy valami meleg végigcsordul rajta. A vére. Felszakította, amikor kitaszította az ajtót. Futott, rohant, ahogy csak bírt, próbálta kitépni az agyából ezt az őrültséget. Szúrt a tüdeje, fénykarikák táncoltak a szeme előtt, de a fülében visszhangzott, amit a boszorkány mondott neki. Elbotlott, felállt, beverte a fejét egy alacsony ágba, de rohant tovább. Egyáltalán minek kószál éjnek idején, miért nem maradt otthon az ágyban, a testvérei mellett? Hirtelen nevetségesnek érezte a kérdést. Hogy maradhatna pont ő otthon, amikor ő nem egy közönséges … Felüvöltött, hiszen érezte, hogy lassan bizonyosságként szivárog az elméjébe a boszorkány szava. De nem, ő csak egy közönséges parasztgyerek! Majdnem elhitte! Félt, reszketett, de a lábai még vitték. Méghogy belőle varázsló lehet! Nem, nem akar varázsló lenni! Csak ugyanolyan, mint bárki más a faluban. Dehogy olyan, hiszen mennyivel hatalmasabb lehet! És akkor elűzheti a démont, véget vethet a szárazságnak! De nem lesz hatalmasabb! És a falu? Megmentheti a falut? Meg kell mentenie a falut! Sietnie kell, a mestere már várja. Zavartan megállt. Milyen mester? Úgy érezte, mindig is tudta, hogy a hegyen túl vár rá valaki, miközben ugyanolyan pontosan tudta, hogy az előbb még fogalma sem volt semmilyen mesterről. Nem akar varázsló lenni, nem akar hős lenni! Ekkor botlott meg másodszor, és verte be a fejét a kőbe. A varázslók nem ájulnak el ilyen ostobán, gondolta, és elájult.

Ötven év múlva.

1. A Karnak-hegységben mindenki ismerte az öreg Kaunit. Füvesember, jövendőmondó volt, és egy kicsit bolond. Ha valaki fizetett neki egy kupa mézsert, szívesen járt a szája. A harmadik kupa után viszont elhalkult a hangja, összeszűkült a pupillája, és magáról mesélt. Hogy gyerekkorában szárazság sújtotta a faluját, démon átkozta meg, nem vitás. Hogy hol volt az a falu, sosem árulta el. És a boszorkány megjósolta, hogy varázsló lesz belőle, aki elűzi a démont. És meg is találta a mesterét. Aki azonban elkergette, elűzte maga mellől, meg is átkozta talán, bár az elbeszélés itt még halkabb és sötétebb tónusú lett. Miért? Mert Kauni rettegett a démontól, nem akart visszamenni, megküzdeni vele. Azóta egyedül járja a hegységet, gyógyít, vajákol, de mindig elkerüli a völgyet, ahol a falu állt. Terhe alól azonban sosem szabadulhat.

2. A Karnak-hegységben béke és bőség uralkodott, bőven termett az árpa és patakokban folyt a mézser. Kicsit túlzok, de tényleg mindennap jóllaktam, amikor arra jártam. Mindenki tudta, hogy mindennek eredője Kauni, a hatalmas varázsló. A valaha élt leghatalmasabb varázsló, pedig az öregek néha szóba hozták a mesterét, de bizonyára túltett rajta is. Főleg a vízesés mögötti völgyben fekvő faluban emlegették sokat a nevét, mert hogy ott született állítólag. És amikor a démon megszállta a forrást, és szárazsággal verte a falut, Kauni megküzdött vele. Fiatal volt még, de már akkor hatalmas – vagy talán a mestere segítette, ki tudja –, és győzött. Azóta bőség, árpa és mézser. Béke és örök hála.

3. A vándor nem szívesen mesélt arról a faluról, ahová a rossz sorsa vetette, amikor átkelt a Karnak-hegységen. De a kikötői kocsma népe nem tágított, ha jó történetet akart hallani. És a vándor nekikezdett. Baljóslatú hely volt az a falu, örökké hűvös, de száraz. A kútját rég betemették, az egykori vízesés helyén bazaltoszlopos sziklafal. A gerincen túli patakról hordták a vizet, nem csoda, hogy alig néhány család lakta. És a közepén ott volt a sír, valami réges-régi varázslóé, vagy talán csak varázslótanoncé. El akarta űzni a démont, mert megjósolták, hogy nagy varázsló lehet belőle. Tanulnia kellett volna még. Belepusztult. Kauninak hívták.

4. Bolgard fehér tornyában különös műszerek álltak. A novíciusok figyelték rezdüléseiket, és sűrűn sercegett a tintába mártott lúdtoll a pergamenen. A felügyelő testvér aztán összegyűjtötte a pergamencsíkokat, az asztalához vitte, és az összpontosítástól kidugva a nyelvét köröket és hullámvonalak húzott a kiterített hatalmas térképre. Hátralépett. Igen, a Karnak-hegység. Eszébe jutott a tegnap érkezett holló. Az üzenet rövid volt. Valaki mágiát alkalmaz. Gyakran és sokat. És nem jó, semmiképp sem jó. Élt ott valaha egy mester, tanítványt is várt, ahogy megjósolták, de az nem jött el. A mester már nem élhet, de mi lett a megjövendölt tanítvánnyal? Mert a sorsát senki sem kerülheti el.

Kolbenheyer kommentpolitikája