Jürgen Osterhammel opus magnuma után gyorsan kézbe vettem és elolvastam a Jan C. Jansennel közösen írt karcsú kötetét: Dekolonisation (Dekolonizáció; München, Beck, 2013; igen, újra a megunhatatlan Beck-féle tudományos zsebkönyvsorozat). A gyarmatosítás irodalma örvendetesen bővül, hiszen lassan túljutunk mind a gyarmati múltat megszépítő nosztalgikus, mind pedig a sommásan elítélő, túlzottan is ideologikus megközelítésen, mint ahogy ezt Osterhammel és Jansen a kötet bőséges hivatkozásaiban is érzékelteti. A könyv nem általában foglalkozik a gyarmatok függetlenedésének kérdésével, hanem „csak” konkrétan az európai gyarmatbirodalmak 20. századi szétesését tárgyalja kronologikus, földrajzi és tematikus fejezetekben. Így kimaradnak belőle a 18-19. századi amerikai függetlenségi mozgalmak éppúgy, mint a nem európai birodalmak széthullása és/vagy átalakulása, de még Oroszország speciális esete is. Ha valakit a gyarmatosítás tágabb elméleti kontextusban érdekel, akkor nagyon ajánlanám a szerzőpáros egy korábbi kötetét (Kolonialismus; München, Beck, 1995). A most ismertetett könyvből a következőkben a dekolonizáció egyértelműségének vagy esetlegességének kérdését, a gazdasági szempontok érvényesülését, illetve a folyamathoz kötődő és azt magyarázó ideológiai hátteret kísérlem meg bemutatni.

Utólag elég világosan látszik, hogy a gyarmatbirodalmak a II. világháború után visszavonhatatlanul bomlani kezdtek, sőt a folyamatot már az I. világháborútól számíthatjuk. A kortársak számára azonban mindez nem volt egyértelmű. Az I. világháború formálisan még egyáltalán nem dekolonizációt, csak a gyarmatok egy részének újraosztását, sőt az Oszmán Birodalom arab területeinek bevonásával a népszövetségi mandátum-rendszerbe legvégső kibővülését jelentette. Ennél is érdekesebb, hogy még a II. világháború és az azt követő évek is a gyarmatosító hatalmak és gyarmataik kapcsolatának intenzívebbé válását jelentette, és éppen ez vezetett paradox módon a függetlenség gyors ütemű elnyeréséhez. Mert a világháborúk a gyarmati erőforrások fokozottabb mozgósítását követelték meg. Ez egyrészt erősítette a gyarmati elitek öntudatát és tárgyalási pozícióját, másrészt növelhette a gyarmati lakosság ellenállását és akár katonai erejét is. Ugyanakkor a világháborúk nemzetköziesítették is a gyarmati kérdést, a gyarmatosítás elvesztette európai felsőbbrendűségi érzésből fakadó egyértelműségét. A gyarmatosítókra saját közvéleményük, a gyarmati lakosság és az új nemzetközi hangulat részéről is nyomás nehezedett, hogy gyarmataikon valódi fejlődést hozzanak, civilizatórikus küldetést teljesítsenek. Végül a II. világháborút megelőző gazdasági autarkiára való törekvés a gyarmatok gazdasági integrációját is felgyorsította.

A gyarmatosítást és a gyarmatok felszabadulását is szokás tisztán gazdasági szempontokkal magyarázni. Nyilvánvaló, hogy a gyarmatosítók mindig is törekedtek a haszonszerzésre, de minimálisan a gyarmatosítás önfinanszírozóvá tételére, azonban ma már az is világos, hogy sosem létezett tisztán gazdasági gyarmatosítási terv. És ahogy a gyarmatosítás is a legkülönbözőbb érdekek és alkalmak véletlen találkozásaiból folyamatosan alakuló, rendezetlen folyamat volt, úgy a dekolonizációt sem az üzleti érdekek mozgatták elsődlegesen. A gyarmatosítók valóban a II. világháború előtt és közvetlenül utána fűzték a legszorosabbra kapcsolataikat a gyarmataikkal, de ez a viszony a korábbinál sokszor jóval egyenlőbb (na jó: kevésbé egyenlőtlen) volt, hiszen a valutauniók és a biztosított felvevőpiacok a gyarmatok gazdaságának használhattak. A gyarmatok a függetlenedést nem is elsősorban gazdasági téren képzelték el, sőt éppenséggel nagyon is igényelték a volt gyarmatosítók piacait és befektetéseit. Amennyiben ezen a téren gyökeres fordulat következett be (kisajátítások vagy államosítások, tervgazdasági törekvések), azok is európai mintájú modernizációs lépések voltak, nem pedig valami gyarmatosítás előtti gazdasági önellátás helyreállítása (kivételt itt Gandhi képezett, de elgondolásaival ő is egyedül maradt). A sors fintora, hogy a volt gyarmatosítók gyarmataik elvesztését nagyobb megrázkódtatás nélkül viselték, nem utolsósorban az éppen ekkor alakuló európai integráció eredményeképpen, míg a gyarmatok egy része nagyon is megsínylette.

A gyarmatbirodalmak 20. századi felbomlásában talán véglegességük a leginkább figyelemre méltó. Mert birodalmak folyamatosan bomlottak fel a történelemben, de most először tűnik úgy, hogy a birodalomépítés, azaz más politikai és kulturális közösségek „idegen” irányítása diszkreditálódott. A dekolonizációs ideológiáknak ez a közös nevezője és legfontosabb eredménye: a gyarmatok felszabadulását ma már természetes folyamatnak, szükségszerűségnek, igazságtételnek látjuk. Más szempontból viszont a gyarmati függetlenedés éppen a nyugati politikai modell végleges elterjedését jelentette. A létrejövő államok legitimációs szempontból mind nemzetállamok, azaz a nemzeti önrendelkezésre alapozzák létüket, még ha az ebből elvileg következő demokráciát nem is mindig gyakorolják. Gyakorlatilag mindenütt megőrződtek a gyarmati határok, és a korábbi etnikai csoportokat ezeken belül, vagy épp ezek által elvágva próbálják nemzetté építeni, megint csak nyugati mintára.

Kolbenheyer kommentpolitikája