Timothy Snyder a Bloodlands óta világsztár, de előtte is írt jó könyveket. Szinte nem is hittem a szememnek, amikor megtaláltam The Reconstruction of Nations: Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569-1999 (Nemzetek újjáépítése: Lengyelország, Ukrajna, Litvánia és Fehéroroszország; New Haven-London, Yale University Press, 2003) című művét: kedvenc témámról, a nemzetek „feltalálásáról” és „megvalósításáról” mégpedig Közép-Európában. A világ igazságtalan, és szláv nyelveken többen olvasnak, mint magyarul, ezért a lengyel történelemmel kell beérnünk, de nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat Magyarországgal. Snyder a bevezetőben világossá teszi, hogy a romantikus nemzeti mítoszokat annak tekinti, amik, és ahol nincs más út, ott iróniával fog hozzájuk közeledni. Ennek visszatérő illusztrációja a poszt címében is szereplő halhatatlan sor: Mickiewicz Pan Tadeusz-a lengyel nemzeti eposz, ami a hazaszeretet énekli meg! A három nagy fejezet közül az első a történelmi Litvánia (a mai Litvánia és Fehéroroszország) területén, és különösen Wilno/Vilnius/Vilnia/Vilne városában formálódó és versengő nacionalizmusokat mutatja be. A második a lengyel-ukrán határvidék, azon belül pedig Lwow/Lviv/Lemberg/Lemberik ezzel párhuzamos története. Végül a harmadik a 20. század végi Lengyelország páratlanul sikeres nemzeti és külpolitikájával zárja le a nemzetépítések történetét.

Csak nekünk természetes, hogy egy ország irodalmi nyelve és a népesség többsége által beszélt nyelv azonos (sőt, hogy utóbbi egyáltalán létezik, nem pedig kizárólag szóbeliséggel rendelkező nyelvjárások halmaza), illetve, hogy a nemzet, a nyelv és az ország szentháromsága megbonthatatlan. Szintén csak mi képzeljük, évszázados nemzeti indoktrináció után, hogy a nemzetek a középkortól létező csoportok, és a középkori királyságok a mai nemzetállamok közvetlen előfutárai. A valóságban a modern tömegnacionalizmusok a 18-19. században alakultak ki, a lengyel, ukrán, litván és fehérorosz Európa legnagyobb kiterjedésű államában, a Lengyel-Litván Köztársaságban (pontosabban: a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség Köztársaságában). A nemzet akkor is, mint ma egy állam politikai közösségét jelentette. Ez a nagy létszámú lengyel-litván nemesség volt, közös kiváltságokkal, és ezen kiváltságok kivívásának és megőrzésének közös történelmével. Az elit kultúra és a politika nyelve a lengyel volt, megtanulása a társadalmi felemelkedés jelének számított. De az otthon használt nyelv, sőt még a vallás is másodlagosnak minősült. Ez a multietnikus nemzettudat megőrizte vonzerejét az ország 1795-ös felosztása után is, és csak az 1863-as oroszellenes felkelés bukásával szorult vissza.

A modern nemzettudat kiépítése a leendő lengyeleknek ment a legkönnyebben: a Köztársaság történelmét a lengyel nyelven keresztül feltöltötték a nép eszméjével. A keleti, nem lengyelül beszélő területeket aztán vérmérséklet szerint jogos örökségnek, civilizációs misszió célpontjának vagy imperialista hódításnak tekintették. De még a 20. századi újjászületés több kulcsfigurája, köztük maga Pilsudski marsall is hagyományos értelemben vett litván-lengyel volt, aki a multietnikus Köztársaságról álmodott. A leendő litvánok éppen ellenkezőleg, a közös Köztársaság megtagadásán keresztül igyekeztek a Litván Nagyfejedelemséget kisajátítani, középkori virágkort álmodva maguknak. Fő ellenfélnek a „birodalmi” lengyel kultúrát tartották (ezért kapott a litván nyelv cseh mintára új, a lengyeltől elütő helyesírást). A leendő fehéroroszok jártak a legrosszabbul: történelmüket és „nevüket” kisajátították a litvánok, nyelvük nem különbözik eléggé a lengyeltől, de még létüket is kétségbe vonja a hatalmas orosz szomszéd. A leendő ukránok vallási alapon határozták meg nemzetüket: a római katolikus lengyelekkel és az ortodox oroszokkal szemben görög katolikusként. Ebben az új világban lassan anomáliává vált a lengyel civilizáció két keleti nagyvárosa, Wilno és Lwow, lengyel kultúrájukkal és zsidó lakosságukkal.

A nemzetépítést a II. világháború népirtásai tragikus módon lendítették előre. A holokauszt eltüntette a térség teljes zsidó lakosságát. Az „ukránok” és „lengyelek” a náci és szovjet megszállás árnyékában véres polgárháborút vívtak, etnikai tisztogatások árán valós nyelvi-etnikai határt alakítottak ki. Sztálin birodalomépítő húzásként Litvániának ítélte a lengyel lakosságú Wilnót, amiből a szovjet érában lett litván Vilnius. De a II. világháború lezárása újra helyreállította a lengyel államot és jelentős német területekkel kárpótolta. Ez katalizálhatta az új lengyel nemzetpolitika kialakulását: minden keleti szomszédot egyenrangú nemzetállamnak kell tekinteni, a történelmi vitákat el kell kerülni, és a jószomszédi viszony még a lengyel kisebbségek támogatásánál is fontosabb. Lengyelország ebben látja a garanciát arra, hogy állami léte és határai a német és orosz nagyhatalmak között biztosítva lehessen. Magyarország sorsa kísértetiesen hasonló és még kísértetiesebben eltérő. Mi is egybemossuk a történelmi nemesi nemzetet a modern etnikaival, de mi képtelenek vagyunk történelmi vitáinkat szomszédainkkal elkerülni. De ez nem turáni átok, hanem leginkább annak köszönhető, hogy a sors jóval kegyesebb volt hozzánk, mint a lengyelekhez: nagy létszámú magyar kisebbség él még mindig határainkon túl. Lengyelország nemzet- és külpolitikája látványosan sikeresebb a miénkénél, de Lengyelország lemondott már alig létező határon túli kisebbségeiről és birodalmi történelméről, és becserélte lengyelek által már nem lakott keleti területeit most már lengyelek lakta új nyugatiakra.