A tavalyi év egyik gazdasági sikerkönyve Alvin E. Roth Who Gets What – and Why (Ki kap mit – és miért; Boston, Houghton Mifflin Harcourt, 2015) című műve volt, amiben a Nobel-díjas közgazdász a piaci tervezés alapelveiről ír, leginkább nem hagyományos értelemben vett, tehát nem egymással helyettesíthető, tömeges árucikkeket kínáló piacok példáin szemléltetve. Mert a szabad piac alapelve, miszerint az kapja az árut, aki többet fizet érte, hiszen az eladó csupán a profitban érdekelt, a vevő pedig fel tudja mérni, mennyit ér neki valami, nem ilyen egyszerűen működik akkor, ha a két félnek sok szempont alapján kell választania egymást. A házasságkötés „piaca” talán a legszemléletesebb példa: nem elég, ha az egyik fél a kínálatot felmérve igyekszik a legtöbbet ajánlani, hanem a két félnek kölcsönösen éppen egymást kell választania. A piacnak egyáltalán nem feltétele, hogy az ”árut” pénzért adják-vegyék. Az ilyen helyzetek mégis piacok, hiszen a felek meg akarnak kapni valamit, azért hajlandók áldozatokat hozni, és az „üzletkötések” valószínűségét nagymértékben növeli, ha összeköthető minél több részvevő (a piac „sűrű”), ha az üzletkötés időtartama nem nyúlik a végtelenbe (a piac gyors), és ha a résztvevők megbíznak abban, hogy a piacon azt kapják, amit szeretnének (a piac biztonságos). Éppen ezért elkerülendők azonban a túlterheltség és a túlzott gyorsaság veszélyei, valamint az, hogy a felek taktikai okokból ne merjék feltárni valós preferenciáikat.

Az egyik példa az iskolaválasztás rendszere, aminek megreformálásán a szerző több amerikai nagyvárosban is dolgozott. A diákok (szülők) a legjobb iskolába szeretnének bekerülni, míg az iskolák a legjobb diákokat szeretnék felvenni. De a legjobb nem ugyanazt jelenti, a diák számára az általános minőségen túl pl. a földrajzi elhelyezkedés, illetve valamilyen specializáció, de akár a testvér jelenléte is fontos lehet, míg az iskoláknak a diák teljesítménye mellett az elkötelezettsége is tényező. Ráadásul a diákok mindenképp be akarnak kerülni valamilyen iskolába, az iskolák pedig mindenképp fel akarják tölteni a helyeiket. Ezért aztán a diákok több helyre is jelentkeznek, az iskolák pedig megpróbálják kiszűrni a komolytalan jelentkezőket. Ez a piac rossz működéséhez vezethet. Ha az iskola csak azokat veszi fel, akik első helyen választották, a diákok pedig ezt tudva taktikáznak, azaz nem a számukra legkedvesebb, hanem a biztonságos megoldásnak tűnő iskolát írják első helyre, mindenki rosszul jár. Ezért fontos olyan rendszert tervezni, ahol a diákok elárulhatják valóságos preferenciáikat, mert az iskolák azt nem tudhatják meg előre, és ahol az, ha egy iskolát második helyen jelölt be valaki, nem jelenti azt, hogy az elsőről a nem elég jó tanulmányi eredményei miatt lemaradva, csökkennek az esélyei a hasonló teljesítményű, de az adott iskolát első helyen megjelölőkkel szemben.

Hasonló a helyzet bizonyos munkavállalási szituációkban. A végzett orvosok rezidensi helyeket keresnek, a végzett jogászok pedig bírósági fogalmazói állásokat. A kórházak és bírók a legjobb végzősöket keresik, és félnek, hogy a konkurencia elhappolja őket előlük. Ezért egyre korábbi ajánlatokat tesznek, azaz már harmadévesként el kellene döntenie valakinek, hogy melyik állást fogadja el. Hogy tovább növeljék a nyomást, az ajánlatok „robbannak”, azaz csak rövid ideig érvényesek, ha a kiszemelt egyetemista nem fogadja el, másnak kínálják fel. A kudarc itt is kódolt, hiszen egyrészt még nem biztos, hogy az ígéretes egyetemistából valóban jó orvos vagy jogász lesz, másrészt az álláshelyek betöltésénél az érdemek mellett nagy szerepet kap a taktika: érdemes-e elfogadni egy ajánlatot, félve hogy nem kap jobbat, vagy várni kell, elszalasztva egy lehetőséget. A megoldás itt is egy olyan központi szabályozó rendszer, ami egyszerre (diploma után, tehát nem elsietve) kezeli az ajánlatokat és a pályázókat, és ami lehetőé teszi, hogy mindenki feltárja a valós preferenciáit (hova szeretne menni vagy kit szeretne felvenni). A nehézség az, hogy itt nincs központi hatóság (mint a városi iskolakerület), és a felek igyekeznek kijátszani a szabályokat.

A végére hagytam a szerző legszűkebb szakterületét: a veseátültetést. Ez működhetne akár „valós” piacként is, Iránban pl. lehet pénzért vesét venni, de a világ többi államában ez tilos. Ehelyett azt kell átgondolni, hogy lehet több betegen segíteni. Az élő donorok többsége a betegek rokona. Ha azonban a beteg összeférhetetlenségi okokból nem kaphatja meg ezt a vesét, az életmentő műtét meghiúsul. Érdemes ezért egy központi rendszerbe feltölteni a donorok és betegek adatait, mivel kialakíthatók cserepárok (én odaadom a vesém a feleségednek, te odaadod a fiamnak), sőt akár láncok is. Regionális programok bizonyítják, hogy a dolog működik, elenyésző számú az az eset, ahol egy donor kihátrál a rendszerből, miután a családtagja mástól már kapott vesét. Sőt, a rendszert nemzetközivé is lehetne tenni, akár olyan országokra kiterjeszteni, ahol nincs műtéti lehetőség. A dialízis (a vesebetegek műtét helyetti kezelése) ugyanis olyan drága, hogy ebből bőven fedezhető lenne több műtét, gyógykezelés, sőt szállítás is.