Hammurapi, Babilon királya, a nagy törvényalkotó egyszer a szomszédos Mitanni uralkodójától egy pár krétai bőrcipőt kapott ajándékba, ám azokat különösebb kommentár nélkül visszaküldte. Talán nem volt megfelelő a méret? Ismerjük a két király idevonatkozó levelezését, de ez nem derül ki. Apophisz, az Alsó-Egyiptomot meghódító hükszoszok királya pedig annyira felháborodott azon, hogy a Felső-Egyiptomban uralkodó Szeknerné fáraó vízilovai egész éjjel hangosan ordítoznak, hogy hadat üzent neki és saját kezűleg megölte. A történet ugyan valószínűtlen, hiszen a két uralkodó több száz kilométerre székelt egymástól, ugyanakkor Szeknerné múmiája valóban azt tanúsítja, hogy a fáraót harci bárddal fejbe vágva ölték meg. Nem csak azért idéztem Eric H. Cline 1177 B.C. (Kr.e. 1177; Princeton – Oxford: Princeton University Press, 2014) című könyvéből ezt a két abszurd történetet, hogy alátámasszam, milyen olvasmányosan teszi elevenné a szerző a késői bronzkor világát. Hanem azért is, mert a könyv egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a rendelkezésünkre álló írásos forrásanyag és a régészeti feltárások bizonyos kérdésekre választ adnak, de a többségüket homályban hagyják. Mit tudunk a késői bronzkorról, mit nem, és főleg, mi történt Krisztus előtt 1177-ben?

A késői bronzkor (a Krisztus előtti 15-13. századok) az első globalizáció kora volt. Glóbuszról persze csak képletesen beszélhetünk, de a Földközi-tenger keleti medencéje és a Közel-Kelet egy gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is egyre inkább összenövő világot alkottak. A négy nagyhatalom, az elsőségért rivalizáló egyiptomi Újbirodalom és a Hettita Birodalom, illetve a köztük lavírozó Mitanni és a kasszita uralom alatt álló Babilon, valamint vetélkedésük tárgya, a szárazföldi összeköttetést biztosító Szíria és Kánaán ki államai, no meg a tengeri kereskedelmet kézben tartó krétai és ciprusi államok, ezek együtt alkották a késői bronzkor globális univerzumát. A királyok közti levelezések a kor diplomáciai nyelvén, az ékírással rögzített akkádon, dinasztikus házasságokról, alá- és fölérendeltségi viszonyok elismeréséről, kölcsönös ajándékozásnak álcázott kereskedelmi kapcsolatok létesítéséről számolnak be. Az ajándéklisták, no meg a feltárt hajóroncsok azt mutatják, hogy az afgán ónból és ciprusi rézből készített bronz vagy a szíriai gyantából készített mükénéi illatszer mindenhol keresett cikkek voltak, nem beszélve az alapvető fizetőeszközről, az egyiptomi aranyról. Az egyiptomi és szíriai palotákban feltárt krétai stílusú freskók pedig azt sugallják, valamiféle kozmopolita ízlés is formálódni kezdett.

A késői bronzkornak két olyan eseménye van, amiről mindenki hallott, annak ellenére, hogy valószínűleg egyik sem történt meg. A trójai háborúról és a zsidó exodusról van szó. Előbbi könnyebb eset, hiszen végül is van egy feltárt és tényleg romba dőlt település: jóllehet az többször is romba dőlt, és fogalmunk sincs kik és miért tették ezt, illetve melyik pusztítás csapódott le Iliászként kollektív emlékezetünkben. Cline itt szabadon fantáziál: a mükénéiek és a hettiták nyugat-anatóliai versengése ölthetett később költői formát, amely konfliktusnak kereskedelmi embargó lett a vége, ezért egyedül Hattusasban, a hettita fővárosban nem találunk mükénéi tárgyakat, Hellászban pedig hettitákat. Az exodus keményebb dió, hiszen egyetlen forrása egy szent könyv. Cline itt óvatosabb és csak annyit szögez le, hogy se annak nincs régészeti nyoma, hogy a Kr. e. 12. században bárki meghódította volna Kánaánt, se annak, hogy egyszerre, jelentős új népesség érkezett volna ide – azaz utóbbinak van nyoma, csakhogy őket régóta ismerjük: ők a filiszteusok. És persze a Biblián kívüli írásos források is hallgatnak a zsidó honfoglalásról. Ha valakit bátrabb magyarázat érdekel, annak Shlomo Sand könyvét ajánlom.

Cline könyve a Kr.e 1177-es évvel kezdődik: állítása szerint ekkor verte vissza III. Ramszesz fáraó a tengeri népek támadását. A 19. század óta a bronzkori birodalmak megsemmisülését vagy hanyatlását a tengeri népek támadásával szokás összefüggésbe hozni. Ezzel azonban sok gond van. Egyrészt ugyan rengeteg régészeti lelőhely mutatja 12. századi pusztítás nyomait, de azok több évtizedre elszórva datálhatók, és egyáltalán nem világos, hogy külső támadók, vagy belső lázongás okozta őket. Másrészt a tengeri népek az esetek többségében nagyon szárazföldinek tűnnek. Az is kérdés, hogy okozói-e az összeomlásnak, vagy maguk is az elől menekülnek. Vagy, hogy egyáltalán új népekről van-e szó, nem pedig a helyi népesség elmozdulásáról? Az egyiptomi források alapján egy részük neve Szicíliához és Szardíniához köthető, no de onnan jöttek, vagy oda mentek? Cline ehelyett komplexebb magyarázatot kínál: földrengések, éghajlatváltozás okozta szárazság, éhínség, migráció, a kereskedelmi utak elzárása. És itt jön az, hogy mit tudunk, és mit nem. Mert a bronzkereskedelem összeomlott ugyan, de csak az utolsó (utáni) pillanatban. Mert mindezek az események bizonyíthatóak a késői bronzkorra, de máskorra is. A hatások természetesen nem csak összeadódnak, hanem fel is erősítik egymást, ráadásul a komplexebb rendszerek egyben sérülékenyebbek. Ez most történelem vagy prófécia?