Múltkor az iráni „nemzeti történelem” dekonstrukcióját mutattam be, most viszont egy olyan könyvet fogok, ahol a nemzeti perspektíva hiánya jelenti a problémát. Suraiya Faroqhi Geschichte des Osmanischen Reiches (Az Oszmán Birodalom története; München, Beck, 2000) című könyve is klasszikus országtörténet, az Oszmán dinasztia államalapításától meséli el azt az utolsó szultán lemondatásáig. Csakhogy itt egy ma már nem létező országról van szó, habár a török nemzettudat … de erről majd később. Először mindig kronologikus fejezetek mutatják be egy-egy korszak eseménytörténetét, majd ahhoz kapcsolódóan a legkülönbözőbb tematikus fejezetek következnek a legkülönbözőbb témákról a gazdaságtól kezdve, a vallásokon vagy a művészetek át a trónöröklési rendig vagy éppen a nők szerepéig. Minden korszakhoz más tematikus fejezetek kapcsolódnak, mindig ami éppen érdekesnek mutatkozik. És ezek nem győzik sorra megcáfolni az Oszmánokról kialakult sztereotípiákat. A Birodalom semmivel sem inkább volt expanzionista, mint a koraújkori Európa keresztény államai, csak éppen egy darabig náluk sikeresebben összpontosította erőforrásait. És persze hanyatlani sem kezdett el Szulejmán halála után azonnal, egészen a 18. század közepéig területi veszteségei minimálisak voltak. De minek köszönhető ez a negatív megítélés?

Leginkább annak, hogy az Oszmán Birodalom nem illik bele a 19-20. század nemzeti történelmi narratívájába. Egyetlen mai államnak sem jogfolytonos előzménye, egyetlen mai nemzetnek sem dicső őse. Ez már önmagában azt jelenti, hogy valamiféle középkori, önmagát túlélt kövület, amelynek elmúlása a történelmi fejlődés természetes következménye, a problémát esetleg éppen a túl lassú kimúlás jelentheti. Mivel a mai nemzetállamok legalább a koraújkor territoriális államainak kialakulásáig vezetik vissza vérvonalukat, a rendszeridegen Oszmán Birodalom már azóta a modernizációban elmaradó „beteg ember”. A modern Törökország ugyanis kezdetben éppen az Oszmán dinasztiával szemben határozta meg magát: modern nemzetállamként egy teokratikus hatalmat gyakorló nemzetietlen dinasztiával szemben. Ebben a kérdésben azonban lassú fordulat érzékelhető: a török nemzettudat egyre inkább kezdi kisajátítani az Oszmánok történelmét. A történettudomány pedig két szék között a pad alá esik amikor azt próbálja bizonygatni, hogy attól még hogy az Oszmán Birodalom nem volt mindig hanyatló, roskatag szerkezet, nem volt premodern török állam sem.

Már csak azért sem, mert a Birodalom az első két évszázadban inkább volt balkáni, semmint kis-ázsiai alakulat. Amikor a 15. század elején Timur teljesen felszámolta az Oszmánok kis-ázsiai (tehát török) uralmát, a birodalom képes volt azt a nagy hódító halála után a Balkánról kiindulva újraépíteni. Konstantinápoly elfoglalása nem csak gazdasági és logisztikai szempontokból volt fontos, hanem leginkább presztízskérdés volt, hogy a szultán megszerzi-e a keleti császár székhelyét. De nem feltétlenül azért, hogy megsemmisítse azt: az Oszmán szultánok a keleti császárok utódaivá is stilizálták magukat. Az elit a kezdetektől alapvetően muzulmán volt, bár meglehetősen a saját szája íze szerint gyakorolta a vallást. Ez a 19. századig nem eredményezett erőszakos térítést vagy üldözést, a balkáni keresztényeket nagyon sokáig nem látszott zavarni a hitetlen hatalom. Azért is érdemes ezt átgondolni, mert valójában csöppet sem egyértelmű, hogy a balkáni nemzetek miért tekintik az Oszmán Birodalmat tökéletesen idegen hódítónak, és miért a (jelentős részben konstruált) középkori történelmükre építik kizárólagosan nemzettudatukat.

A balkáni területek 19. századi lemorzsolódása változtatta a birodalmat teljes mértékben muzulmánná. Ráadásul a szultán az idejétmúlt dinasztikus hagyomány mellett éppen a szunnita iszlámot próbálta a Birodalom identitásképző erejévé tenni, megakadályozandó a nacionalizmusok megjelenését és velük a területi szétforgácsolódást. Mi már tudjuk, hogy a kísérlet nem sikerült, de az arab nacionalizmus(ok) megerősödéséhez paradox (vagy épp logikus) módon éppen a török nacionalizmus agressziója vezetett. A szultán a muzulmán egyenlőség nevében próbálta meg az arab eliteket is udvarához kötni, a török nacionalisták (az ún. ifjútörökök) azonban éppen ebben látták a nemzetvesztést, és sikeresen kényszerítették ki a birodalom törökösítését. Újabb fintora a történelemnek, hogy napjainkban, amikor a Közel-Kelet világi (sokszor szocialista múltú, és szinte mindig katonai diktatúrát működtető) rendszerei megbukóban vannak, éppen a szultán-kalifa uralma jelenti sokaknak a visszaállítandó aranykort, a hanyatlás kezdetének pedig a kalifátus nyugati ármányra történt megszüntetését tartják.