Az angol a megkérdőjelezhetetlen világnyelv: ha anyanyelvként nem is, de második nyelvként sokkal többen beszélik, mint bármely más nyelvet vagy akár többet együttvéve. De tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak pár évtizede van így? És hogy akár el is múlhat? Nicholas Ostler The Last Lingua Franca (Az utolsó lingua franca; New York, Walker, 2010) című könyve erről szól: az angol világuralma törékeny, és észre sem fogjuk venni a hanyatlás kezdetét. Mert míg egy anyanyelv nincs veszélyben addig, amíg létezik egy közösség, ami természetes módon továbbadja, a lingua francákat minden generációnak nagy befektetéssel meg kell tanulnia, és ez a lánc könnyen megszakadhat. Az első fejezetben Szingapúr, Srí Lanka és Tanzánia példája szépen szemlélteti ezt. Mindhárom ország brit gyarmat volt angol nyelvű igazgatással. Ma már csak Szingapúr az, a másik két országban jelentősen visszaesett az angolul (is) tudók aránya. Szingapúrban az angol nem csak a gazdasági kapcsolatrendszer feltétele, hanem elsősorban az etnikai közösségek közti status quo fenntartásának eszköze. És éppen ezért váltotta Srí Lankán a szingaléz, mert ott az angolt a műveltebb tamil kisebbség uralmi eszközének látták, Tanzániában pedig a szuahéli, mert jobban kifejezte a soknyelvű, ám afrikai állam új kohézióját.

Egyáltalán nem egyértelmű, hogy melyik nyelvből lesz lingua franca. Alapvetően a kereskedelmi kapcsolatok, a hódítás vagy egy térítő vallás terjeszthet el egy új közvetítő nyelvet, de az esetek többsége nem tiszta, és szinte sosem jósolható előre. A perzsa pl. lingua franca volt Ázsia muzulmán részein a 19. század közepéig. A története azonban érdekes. Az ókori Perzsa Birodalomban az uralkodó elit anyanyelve ugyan az indoeurópai perzsa volt, de azt nem használták Perszisz tartományon kívül, sőt ott sem írtak ezen a nyelven, hanem az írásbeliséggel korább óta rendelkező elámin. A birodalom igazgatási nyelve és egyben lingua francája egy sémi nyelv, az arámi volt. Ezt megszorongatta a görög Nagy Sándor hódításai után, de végleg csak az arab söpörte el (vagy olvasztotta magába? Ez is egy külön történet.) A vallási élet nyelve innentől az arab maradt, de az iszlám keleti terjeszkedésében főleg perzsa nyelvű csapatok vettek részt. Ezt tekintették a mintaadó kultúra nyelvének a közép-ázsiai sztyepp török (altáji) nyelvű nomádjai, és birodalmaikban ez lett az igazgatás, a kultúra és a kereskedelem nyelve. Az Oszmánokéban a Balkántól Mezopotámiáig, a Szafavidákéban Iránban és Közép-Ázsiában és a Mogulokéban Indiában.

De mi történik egy nyelvvel, ha már nem lingua franca? Egyáltalán miért szűnik meg annak lenni? Történhet állami vezényszóra, de valószínűbb a szociokulturális változás. Megszűnik a nyelv presztízse, mert csökkent a haszna, de valójában inkább, mert csökkent a nyelvet használó csoport befolyása. De egy lingua franca lehet szívós. A latin a Római Birodalom terjeszkedésével lett lingua franca. Pontosabban csak nyugaton, mert keleten meg sem tudta szorongatni a görögöt. Nyugaton aztán anyanyelvvé vált, de szét is esett nyelvjárásokra, majd önálló újlatin nyelvekre (az angolt ez manapság nem fenyegeti: túl szorosak a kulturális kapcsolatok). De maga a latin mégis túlélte a Birodalmat, hiszen az egyház nyelve lett. Paradox módon először azért, hogy a latin nyelvű tömeg értse, aztán pedig holt liturgikus nyelvvé vált. Ezt ugyan elsöpörte Európa északnyugati felén a reformáció, a latin azonban ezt is túlélte, hiszen ekkorra már az oktatás és a kultúra nyelve volt. Éppen ennek forradalma, a könyvnyomtatás pecsételte meg a sorsát: de helyét Európában sokáig nem vette át egy nyelv sem.

Mi lesz akkor az angollal vagy talán, mi lesz az angol után? A legfontosabb tanulság az, hogy nem tudjuk. De azért nagyon fontos tanulság ez, mert ebben bizony benne van a lingua francaság elvesztése is. Való igaz, hogy a többi nagy nyelv nem nagyon tud kitörni regionális helyzetéből, és beszélőik száma csak a népesség természetes növekedése miatt nő (pl. kínai és indiai nyelvek, arab, spanyol). Igaz az is, hogy az angol mögötti gazdasági és technológiai fölény elenyészni látszik. Ez csökkentheti az angol értékét, de nem szükségszerűen szünteti meg lingua franca státuszát: nagy befektetés lenne más nyelv ilyen szerepét kiépíteni. Ami új a 19. század óta, az a nacionalizmus: azaz az anyanyelv felértékelt (érzelmi) szerepe. Ez az angol ellen hat (Tanuljanak meg ők kínaiul!), de hathat az angolt támogatólag is (Inkább angolul tanulok, mint kínaiul!). Ostler szerint a kimenet ennél is meglepőbb lesz. A technika feltartóztathatatlanul fejlődik, és már nem állunk messze a jól használható fordítóprogramoktól. Bizony, szerinte nem lesz több lingua franca, a nyelvtanulás megtakarítható befektetés lesz, visszatér Bábel, csak éppen mindenki érteni fogja mindenki más szavát.