Igen, tudom, a forgatókönyv az nem könyv. De nem fogok mentegetőzni, bármit elém tesznek, amit J. K. Rowling írt, el fogom olvasni, ha pedig a varázslóvilágban játszódik, akkor soron kívül. Megnéztem a filmet, és, mégis, sőt, elolvastam az angolul rögvest kiadott forgatókönyvet is: Legendás Állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts And Where to Find Them, London, Little, Brown and Co., 2016). És igen, ezt most kifejezetten élveztem ebben a formában is: a Harry Potter és az elátkozott gyermek esetében nagyon hiányoltam a regény elbeszélő hátterét, most viszont ezt tökéletesen kitöltötte a nemrég látott film emléke. Mivel itt tényleg a film – nyilvánvalóan utólag tökéletes illeszkedésűre fazonírozott – forgatókönyvéről van szó, értelmetlen a két műfaj összevetése. Összevetni legfeljebb egy nemlétező regénnyel lehetne (Milyen lett volna, ha Rowling regényt ír, majd abból forgatnak filmet?), illetve magával az anyaszériával (Miben hasonlít a Harry Potter sorozathoz és miben különbözik tőle?). A kérdés persze mindkét esetben bővíthető azzal, hogy mi is lenne a jobb. Mert azt, hogy jó, szeretném az elején leszögezni, és teljesen meggyőzhetetlen vagyok az ellenkezőjéről.

A legfőbb kritikát akkor itt is tudjuk le elsőre. Sokkal jobb lett volna, ha regényt ír. A film tökéletesen működik, van benne elég cselekmény és van benne elég érdekes szereplő, a megvalósítás pedig még annál is jobb: sokat segített ezen a gyerekszereplők hiánya. (Én nem utáltam Daniel Radcliffet és Emma Watsont az elején sem, utána pedig kifejezetten megszerettem őket, de egy kezemen meg tudom számolni azokat a filmeket, ahol a gyerekszínészek nem gyerekszínházat játszanak.) De ha utólag végiggondolom, mi történt benne, és összevetem a Harry Potter filmekkel, akkor bizony az derül ki, hogy filmnek elég, de regénybe kevés lenne: azoknál bizony sokat kellett húzni. Ettől persze maga a film – ha még nem mondtam volna elégszer – tökéletesen működik, sőt fel sem merül, hogy a kihagyás következetlenséget eredményezett volna benne, de én szegényebb lettem sok-sok regénybeli jelenettel. És ahogy a lába annak is tud fájni, akinek már olyan rég amputálták, hogy nem is emlékszik rá, nekem akkor is hiányoznak a meg nem írt regényjelenetek és –szereplők, ha még bűnös gondolat sem voltak soha.

A Harry Potter akkora siker volt, hogy óriási lehet a nyomás a szerzőn a folytatásra. Ehhez képest Rowling elegánsan fogadta el a kihívást, hogy nem folytatást, hanem pszeudo-előzményt kezdett írni. Mert a tökéletesen kivitelezett trükk persze az, hogy a másolás gyanújának árnyéka nélkül kell összeilleszteni a meglévő és a most születő darabokat. Szinte szégyellem leírni, de nagyon remélem (nagyon-nagyon), hogy Rowling most is tudja, mi mindent akar elmesélni az állítólagos öt részben, mint ahogy megingathatatlanul hiszek neki, hogy ez így volt a Harry Potter esetében. A kezdet biztató. Mégpedig azért, mert nem csak azt szállítja, amiben biztosak lehettünk, mégpedig hogy a főszereplő Göthe Salmander nevén kívül millió apró részlet köti össze a varázslóvilágot. A legendás állatok tényleg a másfél évtizede írt és viccnek tűnő füzetkéből lépnek elő és nálam türelmesebb nézők-olvasók össze is szedték már sok helyen, hogy melyikre hol és hány utalás volt az eredeti kötetekben és filmekben. Szóval, nem ezért biztató a kezdet, hanem azért, mert mélyebb összefüggéseket lehet sejteni. Nem akarok spoilerezni, így aztán csak annyit mondok, hogy még itt sem csak a főgonosz személyéről van szó, hanem a filmben bemutatott új borzalomról, annak esetleges kapcsolódásáról szeretett iskolaigazgatónk családjához.

De Rowling nem másolja saját magát sem. Kiléptünk az iskolából, és kiléptünk a Brit-szigetekről is. Persze a 7. kötet sem az iskolában játszódott már, és rendszeresen érkeztek szereplők máshonnan, illetve a varázslóvilág Britanniája is multikulti hely, de a szesztilalom idejének New Yorkja mégis egészen más. Rowlingban mindig nagyszerű, hogy minden izzadtságszag nélkül rajzol fel a cselekmény mögé éles szemmel felmért és megítélt társadalomképet. A brit varázslóvilág éppoly sznob osztálytársadalom, mint az általunk ismert mugliké. És most az amerikai varázslóvilág is éppoly mértékben fertőzött szegregációval és vallási fanatizmussal, mint a magnixeké. „An Englishman in New York” – énekelte Sting, és Rowling sem hagyja ki a gegeket, de nem is viszi azokat túlzásba. Igen, az amerikaiak tényleg idióták, náluk csak brit megfigyelőjük idiótább, de mindez finom szeretetbe van csomagolva. És micsoda potenciál van ebben! A hírek szerint a következő részek nem maradnak Amerikában, be fogjuk járni a világot kedvenc magizoológusunkkal. Alig várom!