Jonathan Haidt megint nagyon fontos könyvet írt, de ezúttal nem egyedül, hanem Greg Lukianoff-fal együtt. Mi lehet a közös témája a szociálpszichológusnak és a szabadságjogokkal foglalkozó jogvédőnek? Könyvük címével, The Coddling of the American Mind (Az amerikai elme dédelgetése; London, Penguin, 2018) az amerikai egyetemeken tapasztalható aggasztó folyamatokra utal – és aztán persze sok másról is szól, mindezek okairól és következményeiről, ősi bölcsességekről és modern pszichológiai eredményekről. A szerzőtől megszokott módon mintaszerűen felépített és egyszerre tűpontosan és közérthetően fogalmazó mű három nagy hazugsággal indít, amik megfertőzték a mai – leginkább a liberális, szociálisan érzékeny, igazságkereső – gondolkodást. Az első hazugság a törékenységé: meg kell védenünk magunkat, és legfőképpen gyerekeinket minden kellemetlenségtől, sőt a kellemetlenséget ártalomnak kell tartanunk, sőt az ártalom alapvetően agresszió eredménye. A második hazugság az érzések megbízhatóságáé: mindenkinek „joga” van az érzéseihez, így aztán azok megsértése elítélendő, a sérelem mértékét pedig csak a sértett tudja megállapítani. A harmadik hazugság pedig a jók és rosszak harcáé: az érzéseink megsértésével kárt okozó agresszorok rosszak, akik ellen minden eszköz megengedhető.

De mi történik az amerikai egyetemeken? Haidt és Lukianoff az utóbbi pár év legnagyobb vihart kavaró eseményeiből szemezget, nagyon körültekintően, minden fél iránt megértést mutatva, de őszintén kimondva az elfogadhatatlan következményeket. Egy kicsi, progresszív egyetemen kitört diáktüntetés kifejezetten lázongássá, barikádépítéssé, tanárok megfenyegetésévé, bezárásává, megalázásává eszkalálódott. A kirobbantó ok az volt, hogy egy tanár egy belső levelezőlistára írt udvarias emailben aggodalmát fejezte ki aziránt, hogy 2017-ben a Távollét Napját a diákok máshogy akarták megszervezni. Eredetileg a nem fehér hallgatók távolmaradásukkal hívták fel a figyelmet magukra, problémáikra és egyben értékeikre, de most a fehéreket szólították fel távolmaradásra. Az aggódó tanár a rasszizmus vádjával szembesült és végül távoznia kellett. De nem csak a diákok radikalizálódtak. Egy filozófiai folyóirat ellen kampány bontakozott ki, egy cikk eltávolítását követelve, melynek szerzője össze merte hasonlítani a nemváltást (egy férfi nővé operáltatta magát) a rasszváltással (egy fehér magát feketeként akarta megjeleníteni). A filozófus szerző ezzel állítólag a nőket és a feketéket is megsértette.

Haidt és Lukianoff nem a konkrét esetekben próbál igazságot tenni. Nem az a kérdés, hogy van-e és, ha igen, mi a legjobb módja a figyelem felhívásának a nem fehér kisebbségekre. És nem is az, hogy van-e értelme összevetni a magát nőnek érző férfi, és a magát feketének érző fehér esetét, motivációjukat, őszinteségüket. Hanem az, hogy miért nem lehet ezeket a kérdéseket tudományos, de legalábbis civilizált közéleti vita keretében megbeszélni. Annak erednek a nyomába, hogy miért és hogyan terjedt el az a vélekedés, hogy a szavak tartós kárt okoznak, hogy a szavak mögött feltétlenül ártó szándékot feltételeznek, hogy az ártalom mértékét nem lehet elvitatni az állítólagos károsultaktól és hogy mindezek okán az agresszorokat – értsd: más véleményt megfogalmazókat – boszorkányüldözés keretében kell kirekeszteni. Mert mindez bizony arra emlékeztet. Általában homogén kultúrájú közegben (liberális egyetemeken) pattan ki a semmiből, a vád mindig a közösség elárulása, és közben a háttérben felsejlik a külső gonosz hatalom fenyegetése.

Az okok és emiatt aztán a megoldási javaslatok is sokrétűek. Az amerikai politika és közvélemény nagymértékben polarizálódott a 20. század viszonylagos középutassága után. A sajáttól eltérő véleményekkel egyre kevésbé kell szembesülni, ezt jórészt a közösségi média torzító hatása, szűrői, véleménybuborékai erősítik meg. A világunk ugyan egyre biztonságosabb (a bűnözési mutatók sosem voltak ilyen jók), de éppen ezért az elvárások az egekbe nőttek: a szülők és iskolák paranoiásan védik a gyerekeket. Ezzel összefügg a felügyelet nélküli játék, a kortársakkal való személyes találkozások visszaszorulása, ami önállótlanabb, a konfliktusokat maguk között megoldani nem tudó fiatalokat produkál. Mindez – és persze újra a közösségi média, az általa közvetített hamis „tökéletességgel” – növeli a félelemérzetet és a depressziót. A változtatás tehát egyrészt világunk komoly átalakítását igényelné, másrészt persze egyszerű lépések is tehetők. Kezdjük azzal, hogy komolyan vesszük a szólásszabadságot. Az ellenvéleménnyel vitatkozni kell, nem elhallgattatni azt.