Hans Rosling svéd orvos 2017-ben halt meg hasnyálmirigyrákban. Utolsó évét arra szánta, hogy fia és menye segítségével könyvet írjon az őt legjobban foglalkoztató ellentmondásról. A WHO-nak dolgozó szakértőként ugyanis rendre azzal szembesült, hogy a világ jobb hely, mint azt a legtöbb nyugati ember hiszi. A Tények (Budapest, Libri, 2018; az angol nyelvű eredeti: Factfulness; New York, Flatiron, 2018) című könyv egy 13 kérdésből álló teszttel indul, amit Rosling az évek alatt számtalan helyen, de szinte mindig magasan képzett, vezető beosztású emberekkel csináltatott meg. (Ha érdekel, a szerző alapítványának honlapján is megnézheted.) Az eredmény lesújtó, egész picit nagyképűen mondhatnánk, hogy mindenki hülye. Az emberek nem egyszerűen nem tudnak semmit, hiszen a három megoldásos feleletválasztós teszten a csimpánzok is elérnének 30%-ot. Nem, az emberek rosszul tudják a dolgokat, méghozzá nagyon makacsul. Rosling első gyanúja az volt, hogy a felnőttek egész egyszerűen a gyerekkorukban tanultakat vetítik ki a világra, és azon nem hajlandók változtatni. Mert 30-40 éve a világ valóban sokkal rosszabb hely volt, és a nem nyugati országok szegénységi, egészségügyi, oktatási adatai tragikusak. De akkor miért tudják ugyanilyen rosszul a dolgokat a mai fiatalok? Valahol máshol lehet a gond. 

Az előbb csúsztattam. A könyv nem a 13 kérdéssel indul. Hanem azzal, hogy hogyan tanult meg Rosling kardot nyelni. Igen, mint a cirkuszban. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a kardnyelés – mert ez nem szemfényvesztés, a kardnyelő tényleg ledug a torkán egy hosszú, lapos tárgyat, még ha az nem is éles – arra figyelmeztet, hogy a dolgok nem azok, amiknek elsőre látszanak, és ne fogadjuk el azt, ami nyilvánvalónak tűnik. (Igen, Kahneman is ugyanezt írta, kicsit tudományosabban.) Mert Rosling szerint az, hogy a dolgokat rosszul tudjuk, nem az információhiányon múlik. Természetesen jó lenne minél több adattal szembesülni az oktatásban és a tömegtájékoztatásban. De mindez azzal kezdődik, hogy felmerüljön az igény az adatok megvizsgálására, a nyilvánvalónak tűnő, beidegződött világképünk megkérdőjelezésére. A könyv – ahogy az alcíme is ígéri – tíz okot vizsgál meg, amik akadályozzák, hogy a világot reálisan, tényszerűen lássuk. Az okokat Rosling szellemes példákkal, a könyvkiadó pedig jópofa rajzokkal teszi emlékezetessé, ám azok sokszor mégiscsak összemosódnak.

A legfontosabbnak valóban a legelső tűnik: ne hagyjuk, hogy a dolgokat két, egymástól élesen elkülönülő csoportba soroljuk. Alapvető félreértésekhez vezet, ha fejlett és fejlődő országokat látunk, miközben nincs két ilyen csoport, hanem fokozatosak a különbségek. Természetesen a dolgok megragadásához kellenek kategóriák, de ezeket mi alkotjuk. Rosling az országok osztályozásához pl. egy négyes rendszert javasol: ahol az emberek kevesebb, mint napi 2 dollárból élnek, ahol 2 és 8 dollár között, ahol 8 és 32 között, végül, ahol több, mint 32 dollárból. A logaritmikus felosztás éppen azért hasznosabb, mert az egyes szinteken nem ugyanaz az abszolút összeg, hanem a növekedés aránya okoz érzékelhető változást az életszínvonalban. A másik lényeges ok-csoport is az agyunk automatikus, a mindennapokban pedig kifejezetten hasznos működéséből következik. Nem csak kategóriákban látjuk a világot, hogy értelmezni tudjuk, de óvakodunk a veszélyektől és jobban figyelünk a negatívumokra a túlélésünk érdekében. Ez viszont azt jelenti, hogy a jó hír nem hír, a javulás természetes, ezzel szemben a rossz hír katasztrófa, a romlás pedig figyelmeztető jel. Ráadásul a jó és a rossz nem mindig áll egymással szemben: a szegény országokban élők helyzete rossz, de javul.

Az agyunk automatikusan egyszerűsít és nincs berendezkedve matematikai modellek könnyed alkalmazására (igen, igen, megint Kahneman). Ha egy vonalat látunk, rögtön azt feltételezzük, hogy az egyenesen folytatódik. Pedig nem: ahogy mi sem növünk egyforma ütemben, úgy a világ népessége sem. A görbék el is laposodhatnak. Az abszolút számok semmit sem mondanak, öntudatlanul is viszonyítjuk őket valamihez, ami alapján aztán kicsinek vagy nagynak érzékeljük őket. Éppen ezért figyeljünk arra tudatosan, hogy mihez viszonyítjuk, hogy arányokat nézzünk. És persze a folyamatos, de lassú változást sem érzékeljük, sőt nem is várjuk. Végül a nehézségek utolsó csoportja a személyességből fakad. Túlértékeljük magunkat – leginkább a szaktudásunkat –, de vélt vagy valós ellenfeleinket is: a rossz dolgok okát a legkönnyebben valaki ártó szándékával magyarázzuk. Ebből fakad, hogy nemes hajlamunk a hősiesség, de a tartós javuláshoz működő rendszer, nem pedig kiszámíthatatlan egyéni áldozatok kellenek. És a világ legtöbb dolga nem azonnali megváltást igényel, hanem lépésről lépésre való változtatást. Hallgassunk a tényekre!