Ez a poszt egy ötrészes sorozat negyedik darabja. Az első három rész Miért nem vagyok liberális?, Miért nem vagyok nacionalista? és Miért nem vagyok szocialista? címmel jelent meg. Folytatása szerdán (01.13.) következik.

Minden épeszű ember konzervatív. Ki vonná kétségbe, hogy a létezőt mindig nagyobb tisztelet illeti meg az elgondolhatónál, hogy a valóság, a világ, az élet fontosabb, mint az eszmék. Egyetértünk abban is, hogy nincs bizonyosságunk arról, hogy egy elképzelt világ jobban működne a létezőnél, sőt az ez irányú kísérletek még szkeptikusabbá tesznek minket. Sőt arról sincs bizonyosságunk, hogy egyáltalán létezhet-e tökéletes világ, amire érdemes hatalmas erőfeszítések, konfliktusok és veszteségek árán is törekedni. Egyetértünk abban is, hogy a változásnak mindig indokoltnak kell lennie, de az indok nem lehet valami távoli, ködös cél, hanem csakis kézzelfogható jobbítási szándék. Ezekből az alapelvekből következően a politika alapvető célja a megőrzés: a működő dolgok megváltoztatása mindig a működőképesség elvesztésének kockázatával jár. Őszintén szembe kell nézni azzal, hogy nem létezik változtatás érdeksérelem nélkül, ezért a lehető legmegfontoltabban kell eljárni minden ilyen kérdésben, hiszen nem látunk kikezdhetetlen etalont. Akkor miért nem vagyok mégsem konzervatív?

Talán kezdjük a gyakorlati kérdésekkel, mert azok könnyebben emészthetők, bár a téma szempontjából kevésbé fontosak. A fenti alapelvek ugyanis a mai európai politikában evidenciák. A decentralizáció éppen a legveszélyesebb forradalmi fegyver, az államhatalom élét csorbítja ki, és helyezi a döntéseket oda, ahova valók. Az európai politika kínos ideológiamentessége pedig kitűnő alkalmat teremt arra, hogy szigorúan technokrata döntések szülessenek. Ugyanakkor a fennmaradt nemzetállamok (és nem – mint sokan tévesen hiszik – a brüsszeli bürokrácia) gondoskodnak arról, hogy még a technokrata döntések útjában is elég akadály álljon. De nem is elsősorban emiatt, hanem inkább a magyar társadalom nagyfokú önállótlansága miatt nincs nálunk érett konzervatív politika. Az MDF ugyanis a konzervativizmust hol a keresztény világnézettel, hol a nacionalizmussal, de leginkább a rendpárti államhatalom glorifikálásával keveri össze. A Fidesz pedig zavartan kapkodja fel a színpad jobboldalán talált kosztümöket, de mindenkinek feltűnik, hogy egyik sem illik rá igazán. A világon időről időre végigsöprő konzervatív hullámok azok, aminek látszanak: reakció a globalizációra. De éppen ezért kétségesek, hiszen a jóléti állam leépítése, vagy az aktivista külpolitika beszüntetése épp annyi problémát vet fel, mint jelenlegi működtetésük.

De leginkább elvi okokból nem vagyok konzervatív (hiszen a gyakorlati gondok mindig fakadhatnak az inkompetenciából is). A konzervativizmus eredendően reakció, mégpedig védekező reakció. Hasznos, de passzív. Ez az értéke, de ez a korlátja is. Az eszmék ugyanis épp olyan létezők, mint az anyagi világ. Én azt is hiszem, hogy van az anyagon túli szellem, de aki nem, az is tapasztalhatja, hogy néha nagyobb erőt fejt ki egy-egy elvont eszme – akár a szabadságé, akár a közösségé – mint az anyagi jólét vagy hiánya. Míg konkrét kérdésekben nagyon is értelmesnek tűnik a konzervatív álláspont, addig általánosságban agyaglábakon áll. Bármit megéri fenntartani? Minden régóta létezőt bevon a tradíció patinája? A hierarchia és a tekintély minden esetben megoldást talál a felmerülő problémákra? Aki nem tud jó érzéssel igennel felelni ezekre a kérdésekre, az nem lehet konzervatív. Azt írtam korábban, hogy liberálisan viselkedem új helyzetekben, nacionalistán a hazámban és szocialistán a vesztesekkel szemben. Őszintén szólva minden helyzetben először is konzervatívan: kételkedve és bizonytalanul. De nem vagyok konzervatív.