Andreas Eschbach könyveit lassan kezdik felfedezni Magyarországon is. Sci-fi-szerzőnek indult, de későbbi könyveiben már csak az alaphelyzet tekinthető fantasztikusnak, a történetszövés alapvetően a krimik és kalandregények szabályai alapján folyik. Ilyen A Jézus-videó is (Aranyszarvas, Budapest, 2007; a német eredeti: Das Jesus Video, Schneekluth, Augsburg, 1997): egy izraeli ásatáson egy kétezer éves sírból előkerül egy olyan japán videokamera használati utasítása, amit még csak most fejlesztenek. A következtetés kézenfekvő: egy időutazó a közeli jövőből visszament az időszámításunk kezdete körüli Palesztinába. Egy ilyen utazás célja pedig nyilván nem lehet más, mint Jézus lefilmezése. Megindul hát a hajsza a talán még fellelhető kamera és felvétel után. Innentől tehát kalandregénybe oltott krimivel van dolgunk (a címlap szerint: thriller), ahol felvonulnak a műfajilag előírt panelek: a még működő inkvizíció, az etikátlan média, az ortodox zsidó hagyomány, a Biblia hitelességének megkérdőjelezése és persze az izraeli harci helikopterek. Az eredmény mégsem érdektelen vagy unalmas, sőt. Nagyon érdekfeszítő, fordulatos, és azt merném mondani, hogy néhány ponton nagyon is eredeti és mély regény születik. És éppen ezekből emelnék ki hármat: az idő-paradoxont, a regényben elhelyezett önarcképet és a valóság és fikció összemosását.

A Jézus-videó nem valódi sci-fi, ezért aztán nem is kell igazából megküzdenie az idő-paradoxonnal. Megmaradhat tehát mintegy mellékes játéknak, a szerepelők agytornájának. Mert természetesen felmerül a kérdés, hogy ha előkerül a felvétel, akkor maga a készítője is láthatná, hiszen csak a jövőben fog útra kelni. De akkor miért kelne útra? Akkor viszont ki készíti a felvételt? Vagy mi történik, ha a kamera előkerül és elviszik a japán gyártóhoz? Hamarabb kifejlesztik a kamerát? De ki akkor a valódi fejlesztő? A könyv nagyon helyesen nem foglalkozik az időutazás fizikájával, csupán Hawking logikai elméletét ismerteti: az időutazás azért lehetetlen, mert ha lehetséges volna, akkor a jövőben feltalálnák, és a mi korunk már hemzsegne az időturistáktól. Természetesen az időutazás a másik irányban is majdnem ugyanolyan fantasztikus: hogyan juttassa vissza az időutazó a felvételt a saját korába? Azaz, hova rejtse el, hogy azt kétezer év múlva megtalálhassák? És mivel természetesen kiderül, hogy már hamarabb megtalálták, még izgalmasabbá válik a jövőből jött tárgy története: mit kezdenek a középkori ferencesek Jézus videó-képmásával? A világvégi kolostor képét Umberto Eco is megirigyelhetné (a Baudolino-nak is fontos motívuma az igaz képmás, a mandülion felkutatása).

Eschbach saját magát is szerepelteti a regényben: felbukkan ugyanis egy bizonyos Peter Eisenhardt, mérsékelten sikeres német sci-fi-szerző. Az ő feladata lenne a kutatást „szakmai tanácsokkal” segíteni, így aztán legtöbbször ő küzd meg a fenn említett paradoxonokkal. De egyfajta narrátorként is végigvonul a regényen, aki közben anyagot gyűjt, hogy egyszer megírhassa (ez a játék pedig a harmadik témánkkal köti össze alakját: a játék szerint a történet magja akár igaz is lehet, amit aztán a regényíró formába öntött). A regényíró szerepeltetése azzal az előnnyel is jár, hogy ironizálni lehet bizonyos fordulatokon („regényben az ilyet kihúzná a szerkesztő, hogy túl valószínűtlen, de az élet megcáfol minden regényt”). Másrészt néha indokolja is ezeket, hiszen a regényíró beavatkozásai szükségképpen regényszerűek, hiszen ő abban a közegben mozog. Így kerül a Negevbe egy kvázi vadnyugati jelent: az „indiánok” ostromolta „erődöt” az utolsó pillanatban felmenti a „lovasság”. Érdekes, hogy mindezek ellenére Eisenhardt a regény egyben legjózanabb szereplője is. Nyilván szüksége lehet a német olvasónak a sok amerikai, brit és izraeli szereplő mellett egy kellően kockafejű honfitársra.

Sci-fik és misztikus thrillerek kötelező truvája a valóság és a fikció összemosása, az egyszer felépített történet megkérdőjelezése. Eschbach ezt is szállítja. Miután a regény nagy része aprólékosan felépíti az abszurd alaphelyzeten nyugvó világot, elrendezi a bizonyítékokat, hihetővé teszi a szereplők motivációit, a végén kihúzza az egész alól a szőnyeget. Pontosabban nem is a legvégén, mert a dekonstrukció is megkezdődik időben: a bizonyítékok sorra semmisülnek meg. A végén pedig néhány szereplőről derülnek ki fura dolgok, így aztán összeáll egy alternatív történet: mi van, ha egy nagyszabású csalás-kísérletnek vagyunk tanúi, ahol éppen a lépre csalt tanúk fogják hitelesíteni a valóságban sosem létezett kétezer éves videót? Az összeesküvés elmélet logikusan összeáll, és őszintén szólva hihetőbb is, mint az időutazós sztori (itt meg Robert Harris szelleme kísért, az Arhangelszk pont egy ilyen összeesküvés zseniális története). Mivel a regény végén nincs már tárgyi bizonyíték, csak a tetszés szerint sokszorosítható digitális kép, az igazság végképp hit kérdésévé válik. Valójában persze már régóta az, hiszen a videó különbözőképpen hat az egyes emberekre. Nincs új a nap alatt, csak az változik meg, aki erre vágyik és képes. De Eschbach jó író: az utolsó jelenet még egyszer megfordít mindent, és végképp összecsomózza a szálakat: a krónikás tanúja lehet a körbeérő történet kezdetének és végének.

Kolbenheyer kommentpolitikája