Budapest leendő főpolgármestere, Tarlós István úgy nyilatkozott, hogy az ötvenhatos emlékmű egy rakás ócskavas, és az eltakarításától sem zárkózna el. Furcsa dolog egy értelmes, józan, felnőtt emberrel ebben a hangnemben vitázni művészeti kérdésekről, de hát nem én kezdtem. Ez az ügy sajnos nem vicces, mint a szemüvegleverés, hanem szomorú. Három szempontból az: művelt emberként, politikusként és jobboldaliként rossz és káros, amit Tarlós mond. Kár így kezdeni egy ígéretesen induló ciklust.
Veszett fejsze nyele műalkotások „mondanivalójáról” vitatkozni, pláne az a szépségükről. De valahol mégis meghökkentő, ha 2010-ben valaki azt mondja, hogy ez az emlékmű ronda, le vele. Nem kell különösebb furmány ahhoz, hogy átlássunk az alkotás szimbolikáján: az elszigetelt vasoszlopok valóban bánatosan rozsdállanak, de összeállva fényes ékként törik fel a kövezetet. Most tényleg fordítsuk ezt le, kedves Tarlós István? Hát, ha muszáj: a megalázott magyar társadalom azon a pár őszi napon olyan közös erőt mutatott, amit az egész világ csodált. Ahhoz sem kell túl nagy műveltség, hogy körülnézve észrevegyük: manapság óvatosak a művészek a figurális ábrázolással. Szépek persze a 19. század szobra, Széchenyi, Kossuth, Deák, de tényleg nem lenne mérhetetlenül ódivatú ilyeneket emelni most is? És mégis kit ábrázolna egy ötvenhatos emlékmű? Nem az a legszebb benne, hogy nem egy (nem létező) hőst emel ki, hanem magának a nemzetnek, az ismeretlen forradalmároknak állít emléket?
Az nem baj, ha ez az emlékmű nem tetszik Tarlós Istvánnak. Őszintén szólva nem az ízléséért fogják megválasztani. Azt hittem, ezt ő is tudja, de most némileg elbizonytalanított. Egy politikusnak nem az a dolga, hogy egy világváros köztereinek ízlésvilágát egyedül kialakítsa. Elég lenne, ha hagyná szabadon dolgozni azokat az embereket, akiknek valóban van ízlése. Tényleg visszatérnénk azokhoz az időkhöz, amikor a vezetők személyesen döntöttek mindenről, a művészet pedig egyszerű beszállítóként szerepelt? Minden új, nagyszabású építmény kivált tiltakozást is. De aki jár arrafelé, az tudja, hogy az ötvenhatos emlékmű már beleilleszkedett a város közegébe: a bámészkodó turisták mellett unatkozó iskolai osztályokat, napozó nyugdíjasokat és vagány gördeszkásokat láthatunk nap mint nap.
Az emlékmű a balliberális kormány alatt készült el. Örüljünk neki. Hiszen korántsem volt egyértelmű, hogy ők ötvenhatot valóban meg akarják ünnepelni. Megtették. Ez az emlékmű kivételesen lehetett volna konszenzusos kegyhely: jeleként annak, hogy a forradalom immár a közös nemzeti emlékezet része. De nekem más is eszembe jutott. Most készülünk elzavarni egy városvezetést, amelyik puszta politikai rosszindulatból akart lebontatni egy engedély nélkül épített, ám sokak számára fontos szobrot. Igen, a XII. kerületi Turulról beszélek. Ha az új, magát kereszténydemokratának (is) nevező rezsim a törzsi háborút folytatva szimbólumokat akar bontatni, akkor pontosan mennyivel is jobb azoknál, akik dülledt szemű tojószárnyasnak nevezték az Árpád-ház totemállatát?