A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) itt, ötödik részét (Habsburg elnyomás) itt, hatodik részét (nemzetállam) pedig itt olvashatod, a zárszó jövő hétfőn (03.21.) következik.

A negyedik és az ötödik részben már értekeztem arról, hogy a magyar történelem-felfogás a nemzetet valamilyen örök ellenzékben látja a mindenkori elnyomó (értsd: külföldi) államhatalommal szemben (bár ennek az államhatalomnak a kimúlását az I. világháború után aztán keservesen megsiratja, de a Stockholm-szindróma terápiás kezelése most nem tartozik ide). Ez azzal a praktikus haszonnal is jár, hogy a történelmet nem kell túl személyesen venni, csak semmi felelősség, kérem. A legeklatánsabb példája ennek nyilván a holokauszt. A zsidókat végül is csak a német megszállás után deportálták, Auschwitzban ölték meg, és az egészről a nácik tehetnek. Magyarország csak „belesodródott” a háborúba, elég baj az neki, hogy a rossz oldalon, ne akarjunk már mást is a nyakába varrni. De folytatódik az ártatlanság utána is, hiszen a kommunista diktatúrát a szovjet megszállók, és velük érkezett csatlósaik építették és működtették, a magyar nép az utolsó emberig felkelt ellenük ’56-ban. A Kádár-rendszerben is az egyszeri ember csak túlélt, meghúzta magát, sőt „alámerült”, a kommunisták tették tönkre az országot. A magyar nemzet áldozata a 20. század hányattatásainak és szörnyű diktatúrájának. De miért jut erről Pistike az eszembe, aki vörös fülekkel áll a focilabdájával a kitört ablak mellett, és azt motyogja: „nem tehetek róla, én csak visszarúgtam”?

Talán úgy tűnik, hogy ez a mítosz alapvetően különbözik az eddigiektől, hiszen azok mind a nemzetfelfogás deformitásából keletkeztek. Itt valóban nem egy modern fogalom visszaprojektálásáról van szó, de annyiban nagyon is kapcsolódik az eddigiekhez, hogy a baj gyökere az arctalan kollektív szemléletben, a homogén csoportok láttatásában van. Ha „a zsidókat” vagy „a kommunistákat” homogén, és tőlünk világosan megkülönböztethető csoportoknak látjuk, akkor máris könnyebb napirendre térni lemészárlásuk fölött, vagy könnyebb minden felelősséget rájuk hárítani. Hasonlóképpen, ha a magyar nemzetet tételezzük fel egy ilyen, azonos tulajdonságokkal és érdekekkel bíró, együtt cselekvő (vagy nem cselekvő) csoportnak, akkor jól fog állni neki az áldozat szerepe. Csakhogy ezek a csoportok csak a fejekben léteznek. A valóságban minden gyilkos és áldozat, és minden csendes szemlélő is önálló egyéniség volt. Érdemesebb lenne megismerkedni néhány szereplővel, és az ő tetteik, vélhető motivációjuk alapján megérteni, hogyan történhetett meg annyi szörnyűség. Mert részvétel nélkül biztosan nem. A zsidók deportálásának megszervezői és csendes tanúi is magyarok voltak. A diktatúra működtetői, haszonélvezői és eltűrői szintén. A szüleink, a nagyszüleink, a dédszüleink. Kérdezzük csak meg őket.

Kár lenne átesni a ló másik oldalára. A magyar állam ugyan tényleg Hitler (egyik) utolsó csatlósa volt, de a honvédek nyilván nem a nemzetiszocializmusért harcoltak. Kádár népszerűsége sem azonos azzal, hogy mindenki tervgazdaságot és cenzúrát akart volna. De ha nem nézünk szembe azzal, hogy az embertelen rendszerek csak sok-sok közreműködő és még több passzív beleegyező segítségével működhettek, akkor pont azért állhat elő újra ilyen helyzet, mert senkinek sem kell a személyes felelősség nyomasztó terhét felvenni, el lehet bújni a „nem mi tehetünk róla” ostobasága mögé. Pedig a kollaboráció nem nemzeti kérdés. Pétain miatt nem lesz minden francia fasiszta, de De Gaulle miatt sem lesz mind hős. A sötét foltok feltárását kifejezetten hazafias cselekedetnek tartom, már ha azt értjük hazafiságon, hogy valaki használni akar nemzetének, azt akarja, hogy tanuljon a múlt hibáiból, és ne megismételje azokat.

Kolbenheyer kommentpolitikája