A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)
Magyarország húsz éve a nyugati civilizáció része, vagy inkább lehetne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig úgy vélik, hogy közük van embertársaik szexuális orientációjához, hogy a nemi szerepek megváltoztathatatlan adottságok, vagy hogy a közerkölcs szakralitása közjogi kérdés. Ma Magyarországon teljesen természetes, hogy a homoszexuálisok páriák, hogy a nőnek a gyerek mellett és a konyhában a helye, és elég sokan akadnak, akik szerint keresztény társadalmat kell építeni. Mindezt a közösség nevében: a „normális többség” morális fensőbbsége. A homoszexualitás ugyanis gusztustalan betegség, amit nem kellene mutogatni, a nők törékeny és védelemre szoruló lények, akik az erős férfiakra szorulnak, a szentbeszéd pedig önmagában kiemel az erkölcsi fertőből. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, mérgezi a lelket és megöli az egyéni szabadságot.
Az emberi erkölcsnek természetesen vannak közös alapjai, amik nagyjából kultúra-függetlenek, ezeket ízlés szerint tekinthetjük evolúciósan kódoltnak, vagy a Jóisten által teremtettnek (én éppenséggel nem sok értelmét látom a különbségtételnek). De pont a nemi irányultság megítélése, a gender és a hitvallás nem tartozik ezek közé, ezek bizony társadalmi konstrukciók, amik ki vannak téve a történelem változtató erejének. A homoszexualitás nagy valószínűséggel öröklött tulajdonság, de ez végső soron lényegtelen is, hiszen olyan egyéni sorsról van szó, amihez a közösség többi tagjának nem sok köze van. A nők társadalmi szerepét a történelem során a családi keretek közt történő naturálgazdálkodás, és az ezzel összefüggő családmodell (a gyerek mint munkaerő-tartalék és nyugdíjbiztosítás) szabta meg, de ezt mintha meghaladtuk volna már. A vallás és az egyház történelem-, társadalom- és erkölcsformáló szerepe vitathatatlan, de a nyugati kultúra a világi és az egyházi szféra szétválasztásával lett sikeres.
A homoszexualitás elutasítása leginkább frusztrált férfipszichék problémája. Tényleg őmiattuk áldozzuk fel embertársaink boldogságát, akik csupán azt szeretnék, amit mindenki, hogy párjukkal elismert és nyíltan is vállalható kapcsolatban élhessenek? Ha már a népességfogyást tartjuk az egyik legégetőbb problémánknak, akkor miért nem vesszük észre, hogy Európában azokban az országokban a legmagasabb a női termékenység, ahol a legnagyobb a nemi egyenjogúság, ahol a legmagasabb a nők iskolázottsága és foglalkoztatása? A kiszámítható, biztonságos, anya- és kisgyerekbarát környezet az, ami nem riaszt el a szüléstől (erről van szó, hiszen tervezett gyerek van elég, csak a legyártás akad meg valahol). Kevés rosszabb dolog lehet, mint választani család és karrier között, és egy bizonyos kor fölött rádöbbenni, hogy elment a vonat. Egy nem keresztény társadalomra ne kényszerítsünk keresztény normákat. Mutasson példát az egyház, váljon vonzóvá, de ne tetszelegjen az erkölcsi fensőbbség mezében, mert a mennyország kulcsait nem ezért, hanem csupán a végtelen kegyelemből kapta.
A társadalmaknak szükségük van közös erkölcsi alapokra. De az erkölcs akkor jó iránytű, ha az egyének meggyőződéséből fakad: ha nem is mindig képesek követni, tudják, hogy milyennek kellene lenniük. A rájuk kényszerített, álszent erkölcs viszont csak arra jó, hogy kijátsszák, és az erősek a védtelenek ellen használhassák fel. A kollektivizmus bűne a rossz papé: vizet prédikál, de bort iszik. Miért kellene mindent mindenkinek megítélnie? Az erkölcs szilárd talapzata az, hogy minden emberi lény egyformán értékes, és a köztük lévő kapcsolatokat a kölcsönös tiszteletnek kell irányítani (nem írom, hogy szeretetnek, mert erre gyarló emberként csak ritkán vagyunk képesek). Aki a magánéletében sem szabad, az a legnyomorultabb a világon. A kollektivizmus kollektív érzéketlenséget és kollektív bűnbakképzést szül: amikor azért folyik a küzdelem, hogy ki elégedjen már meg azzal, ami van, mintha bárki is értéktelenebbé válna azáltal, hogy elismeri a másik egyenértékűségét. A kollektív ítélkezés a morális fensőbbség hamis tudatában a harmadik halálos bűn. Ne ítélj, hogy ne ítéltess!
