Ez a bejegyzés egy cikksorozat része. A teljes sorozat ide kattintva érhető el.

A diplomácia most már teljes mozgásban van. Az európai nagyhatalmak – így az Unió elsők között – delegációkat küldött a Közel-Keletre. Nicolas Sarkozy, aki eddig sem ítélte el az izraeli offenzíva egészét, kedden egész sor problémás országot látogatott végig, és valószínűleg ennek eredményeképp Izrael hajlandó volt engedményeket tenni. Így naponta három órára abbahagyja a támadásokat, tehát ha a Hamasz nem lövi az izraeli csapatokat, úgy azok sem lőnek vissza, tehát a segélyek bejuthatnak a Gázai-övezetbe. Szerdán ezt közel tizenöt percen keresztül sikerült tartani. Utána a Hamasz tüzet nyitott, Izrael pedig ellentámadást indított. Állítólag újra megpróbálják, hátha ma a Hamasz beengedi az élelmiszert – dacára annak, hogy az érdeke azt kívánja, hogy mennél több palesztin éhezzen.

Eközben Európa

nagy része egyértelműen a tűzszünet mellett foglalt állást, azok az államok is, akik elismerik, hogy Izrael védelmi hadműveletet folytat a Hamasz ellen. Egyiptom megpróbálja elősegíteni a tűzszünetet: Hoszni Mubarak elnök hajlandó tárgyalni egy izraeli-egyiptomi közös határőrségről a Gázai-övezet déli végénél.

Érdekesek a közel-keleti problémák. Vajon ha Szlovákia elkezdené Oroszországból Magyarországon át becsempészett katyusákkal lőni Csehországot, nem az lenne az első kérdés: hogyhogy Magyarországon észrevétlenül keresztül lehet csempészni katyusákat? Ahhoz, hogy a rakéták Iránból Egyiptomba jussanak, minimum két országon keresztül kell utazniuk. Az egyik ország mindenképpen az Egyesült Államok hadereje által megszállt Irak. Ezután a rakéták továbbutazhatnak Szíria felé, hogy a Földközi-tengeren át érkezzenek meg Egyiptomba – van ennek gyakorlati esélye? Marad Jordánia vagy Szaúd-Arábia. A jordán-egyiptomi határ körülbelül 10 kilométer hosszú, ráadásul közvetlenül Izrael déli csücskénél húzódik, és a rakétákat mindenképpen hajón kellene átvinni az Akabai-öblön. Szaúd-Arábia az Egyesült Államok egyetlen közel-keleti arab szövetségese, és Egyiptomtól a már említett Akabai-öböl és a Vörös-tenger választja el. Ha nem maga Mózes csempészi a gázai rakétákat, akkor itt is hajóra kell szállni. Márpedig a hajókat elég könnyű észrevenni – legalábbis az olyanokat, amelyekkel százával lehet rakétákat csempészni. Végeredményben az Irán-Gáza-útvonalnak legalább két igen könnyen ellenőrizhető pontja van. Másképpen fogalmazva: az, hogy a Hamasz hozzájut-e iráni rakétákhoz, leginkább diplomáciai kérdés. Ezért lényeges, hogy Egyiptom hajlandó volt lépni.

Izrael persze nem csak a francia befolyásának engedett – nem is engedett igazán. A napi három óra tűzszünet igazán nem nagy lemondás, és amikor Izrael bejelentette, hogy ma eljuttat két küldöttet Egyiptomba tárgyalni, valójában semmit nem engedett a követeléseiből. Viszont a zsidó állam így némileg kifogta a szelet a szörnyűlködő nemzetközi közvélemény vitorláiból.

Ezek a vitorlák

különös hangsúllyal említik a keddi gázai áldozatok számát rettenetes mértékben emelő esetet, amikor izraeli lövedék porig rombolt egy iskolaépületet, amelyben civilek kerestek menedéket. Izrael azt állítja, hogy a Hamasz onnan lőtt gránátvetővel. Az ENSZ tisztviselői azt állítják, hogy nem voltak a környéken militánsok. Na, csak 99,9 százalékra mondják, dehát mi az az egy ezrelék. Persze ezt az a tisztviselő (Chris Gunness) mondta, aki a kifejezetten palesztinok segélyezését folytató ENSZ-ügynökség (UNRWA) szóvivője. Nem tagadom, hogy viszonylag pontos információi lehetnek a kérdésben, de az is biztos, hogy neki érdeke, hogy a palesztinok helyzetét a valósnál rosszabbnak, kiszolgáltatottabbnak mutassa be. Izrael oldalán senki és semmi nem áll, csak a tiszta logika. Ugyanis itt is kimarad egy kérdés a sajtóból: miért is állna érdekében Izraelnek menekülteket lőni?

Összefoglalva a küldöttségek és ügynökségek, és persze főleg a kormányok pontosan ugyanazt teszik, amit minden hasonló helyzetben. És Izrael továbbra is ragaszkodik ahhoz az elvéhez, hogy senkiben nem bízik meg az Egyesült Államokat kivéve.

Tényleg: hol az Egyesült Államok?

A Tel Aviv-Washington-tengelyt mintha üresbe tették volna. Barack Obama kényszerből kimondta ugyan, hogy sajnálja a civil áldozatokat mindkét oldalon, de nem foglalt állást egyiken sem, ahogyan a távozó republikánus kormány sem. Pedig a tengely persze működik – kérdezzük csak meg bármelyik gárdás éleslövésztől –, csak egyszerűen Amerika tudja, hogy azzal segít a legtöbbet, ha csöndben van.

A következő napokban

elválik, mennyire tudja felszámolni Izrael a Hamasz erőit. Ha sikeres, talán nem is lesz szükség a közös határőrökre. Talán Izrael ilyen értelmű elképzeléseire utalhat, hogy míg körülötte csupa elnök és uniós küldöttség ugrál, mégcsak nem is kormánytagok, akiket tárgyalni küld. Persze most a kormánytagokra otthon is szükség van.

Az biztosnak látszik, hogy a civil áldozatok száma továbbra is nagymértékben függ a Hamasz aktivitásától, ahogyan az is, hogy érkezhetnek-e segélyek az övezetbe. Izrael pedig egyelőre hajthatatlan marad, de ha a Hamasz leállna a rakétatámadásokkal, és Egyiptom belemenne a közös határőrzésbe, akkor a háborúnak rögtön vége lenne. Attól kezdve persze nem volna értelme a Hamasz katonai szárnyának, és a politikai szárny sokéves tetszhalottság után ismét megerősödne, végül valódi politikai erővé alakítva a mozgalmat. Akkor már csak azt a kis kitételt kellene kivenni a chartájukból, és el lehetne ismerni őket kormányzó hatalomnak.

A magyar sajtóról

eddig nem írtam. Az internetes források általában pár óra késéssel követik a nyugati hírportálok fontosabb tudósításait. A Népszabadság általában igen korrekt módon mindkét oldalról körbejárta az eseményeket. A menekültekkel teli iskolát ért találat esetén is megemlíti, hogy szemtanúk szerint a Hamasz az iskola mellől lőtt. De aztán kis szürke dobozban közli S. Takács András riportját az izraeli-libanoni határról. S. Takács András ebben kiborít egy kibuclakót, aki a libanoni határtól néhány méterre lakik. Persze nem rosszindulatból, csak éppen ő is kizárólag a civil áldozatokról kérdez, és az interjúalanyt az zavarja, hogy úgy tűnik, a riporter csak ezt az oldalát látja a háborúnak. Végül megkérdezi a riportert: „Mit csinálna a magyar kormány, ha az országba naponta rakétákat lőnének?” – amaz pedig nem habozik kifejteni a véleményét: „Remélhetőleg olyan hadműveletbe kezdene, amelyben nem hal meg ennyi civil”.

A magyar hadseregnek összesen 40 darab korszerűnek tekinthető (Maverick) levegő-föld rakétája van (bár a típus gyártását 1999-ben abbahagyták, és a mi rakétáink fele felújított, ‘90-es évek előtti sorozatú), úgyhogy annyi mindenesetre bizonyos, hogy nem volna ennyi civil áldozat egy hasonló háborúban. Mármint az ellenség oldalán. Ugyanis a Hamasz nemrég még naponta lőtt ki közel negyven rakétát, ha nem is ilyen korszerűeket.