Régi ígéretemnek teszek eleget: újra előveszem Jared Diamond A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása (Typotex, Budapest, 2002, az angol eredeti: The Rise and Fall of the Third Chimpanzee, HarperCollins, New York, 1992) című könyvét. Diamondnak ez a könyve nem egyetlen gondolati szálra van felfűzve, ezért sem akartam egyben ismertetni. Az egyes fejezeteket az köti össze, hogy Diamond beilleszti az embert legközelebbi genetikai rokonai, a két csimpánzfaj közé, és megmutatja, hogy olyan egyedien emberinek gondolt jelenségek, mint a nyelv, a művészet vagy az önpusztítás milyen állati gyökerekkel rendelkeznek. A két utolsó nagy fejezet pedig tekinthető két későbbi, nagy sikerű könyve előzményének: itt vázolja fel először a Háborúk, járványok, technikák, illetve az Összeomlás fő gondolati ívét. És megalkotja a Nagy Kiugrás elméletét is, azaz az ember (a harmadik csimpánz) felemelkedése nem egy fokozatos fejlődési folyamat, hanem néhány evolúciós változás kumulatív hatása úgy negyvenezer évvel ezelőtt, leginkább az emberi nyelv megjelenése. (Ez rímel a kulturális evolúció elméletére). Most azonban pikánsabb témával foglalkoznék, mégpedig az emberi szexualitással, a hűséggel és hűtlenséggel.

Ha az embert összevetjük rokonaival, az emberszabású majmokkal, akkor a külső jegyekből elég egyértelműen látszik, hogy az ember alapvetően monogám, ám enyhén poligám lény. A poligám fajoknál a hímek lényegesen nagyobbak, és sokszor díszesebbek is a nőstényeknél, míg a szigorúan monogámoknál szinte nincs látható különbség a nemek között. Előbbire jó példa a gorilla (a tarajos koponyájú, ezüstös hátú hím kétszer akkora, mint a nőstény), utóbbira a gibbon. Ennek oka, hogy előbbieknél a hímek versengenek a nőstényekért. Az ember legkülönösebb tulajdonsága azonban a nők rejtett menstruációs ciklusa, és ami ezzel együtt jár: állandó szexuális fogékonysága. Ilyen állat valóban nincs más, általában a nőstények csak a látványos peteérés idején kaphatók a szexre. Annyira különös ez, hogy nincs is elfogadott tudományos magyarázata. A rivális elméletek közül felsorolok néhányat. Mivel az ember szervezett csoportban él, a férfiak együttműködését lehetetlenné tenné, ha a nők látványosan válnának termékennyé. Vagy a gyakori közösülés erősíti meg a párkapcsolatot, amire azért van szükség, mert az emberi csecsemő még a majmokhoz képest is rettenetesen magatehetetlen és hosszú évek gondozását igényli. Vagy ez akadályozza meg a férfiakat abban, hogy csak a peteérés idején (a biztos megtermékenyítés tudatában) boldogítsák párjukat, különben pedig más „zsákmány” után járjanak. Vagy ez akadályozza meg a nőket a megtermékenyülés megakadályozásában, hiszen az ember elég okos ahhoz, hogy felismerje a kapcsolatot a szex és a baba között, és azt is észrevegye, hogy utóbbi a prehisztorikus korban sokszor a nő halálát jelentette szülés közben. Hát ezeken még dolgozni kell kicsit, térjünk is át másik témára.

Mit jelent az, hogy az ember enyhén poligám? Most nem arról lesz elsősorban szó, hogy a legtöbb emberi társadalomban a leggyakoribb az egy férfi-egy nő kapcsolat, és ahol engedik, ott is csak a szűk elit rendelkezik több feleséggel. Hanem arról, hogy bár az ember viszonylag tartós kapcsolatban él párjával, akivel gyerekeit is neveli, viszonylag gyakran követ el házasságtörést. A pontos gyakoriságról nehéz adatokat szerezni (ki őszinte ilyen kérdésekben?), de bizonyos kórházi vércsoportvizsgálatok szerint a gyerekeknek akár a 10% is házasságtörés eredményeként jöhet világra. Kezdjük először azzal, hogy miért monogám az ember. Leginkább azért, mert az emberi csecsemő páratlanul hosszú és „költséges” gondoskodást igényel, amihez mindkét szülőre szükség van. Az anya ugyebár biztos, de az apa számára csak akkor térül meg a befektetés, ha tényleg a saját utódját gondozza. (Az ellenpélda a csimpánz, ahol a nőstény gondozása elegendő, a hímtől csak némi védelmet várnak el: dúl is a promiszkuitás!) Ha ez így van, akkor miért éri meg a házasságtörés? A férfi számára leginkább azért, mert nagyon kicsi energiaráfordítással (one-night stand) növelheti utódai létszámát, akiket azonban még gondoznia sem kell. Ezért van az, hogy a férfiak nagyon kevéssé válogatósak ebben a tekintetben, bizonyos testi paraméterek megléte esetén máris fejest ugranak a kalandba. A veszélyeit azonban nem mindig látják át. Egyrészt a rivális férfiak erőszakkal válaszolnak: szerelemféltésből gyilkosság is lehet. Másrészt ugyebár minden férfi házasságtörés egyben női házasságtörés is (vagy legalábbis házasság előtti szex): azaz mit csinál az asszonyka, míg az ura máshol kódorog? A női stratégia némileg bonyolultabb. Az ő esetükben a fő motiváló tényező az, hogy férjüknél jobb genetikai anyagot használhatnak fel utódnemzésre, de férjüket meg kell tartani, hogy engedelmesen felnevelje Casanova gyermekét. Ezért aztán a nők sokkal igényesebbek a szexpartner kiválasztásában is. Természetesen mindezek a stratégiák nem tudatosan játszódnak le a fejekben: a mai férfiak és nők mást sem akarnak jobban elkerülni, mint hogy házasságtörésükből gyerek szülessen. De ösztöneik így alakultak ki, mert génjeik meg akarják nyerni a szaporodási játszmát. Emberek viszont azért vagyunk, mert megértjük génjeink és ösztöneink működését, és akaratunkkal (erkölcsünkkel) felül is írhatjuk azt. Hajrá.