A KDE mindig sokkal csicsásabb volt, mint a korabeli Windows. Már a neve is a Kool szóval kezdődik (cool: zsír, patent, oltás). Az első, stabil változat, amely 1998-ban készült el, a Windows 98 megszokott funkcióin kívül máris tudott néhányat: el lehetett helyezni mappákat is a tálcákon, és azok kibomlottak, ha az ember rájuk kattintott. Aztán grafikus effektek terén akkoriban újításnak számított, hogy a KDE háttere nem egyszínű, hanem átmenetes volt. És persze a több munkaasztalos működés, mint minden linuxos munkakörnyezetben, itt is alapértelmezés volt.
A második változat rövid életű volt, nem is volt túl stabil egy darabig; ám ebben már megjelentek az appletek (részben a GNOME hatására), azaz a tálcán lakó kis alkalmazások. Ezek tulajdonképpen a widgetek elődei voltak, csak még nem lehetett őket egészen kihúzni az asztalra; bár még ez sem igaz: már akkor létezett a kis cetlis tálcaalkalmazás, amellyel a munkaasztalon lehetett hagyni figyelmeztető üzeneteket. Ez azóta is népszerű Linuxon és Mac-en egyaránt.
A harmadik verzió a második tökéletesítése volt. Az ablakok már áttetszővé tudtak válni, persze minden pattogott, mintha gumiból lett volna, hiszen a Compiz ekkor már működött; a legtöbb szempontból ez már egy Windows 7-eshez hasonló szintű formaterv volt. Ráadásul a KDE egyre inkább kezdett átalakulni grafikus környezetből komplett felhasználói felületté: lett irodai programcsomagja, iTunes-klón zenelejátszója (Amarok), MSN-kliense és ezer egyéb programja. A linuxos MSN-kliensek egyébként főleg abban különböznek a Windows Live-tól, hogy támogatják a GoogleTalk!, AIM, IRC és egyéb csevegőszolgáltatásokat is.
És persze ott volt a KMail. Ez a szoftver már régen részét képezi a KDE-összeállításnak, és több szempontból a világ legjobb levelezőkliense. Egyrészt import/export szempontjából teljesen univerzális, még a Thunderbird-nél is jobb. Másrészt a szűrőkezelési rendszere verhetetlen. A címjegyzékben létre lehet hozni kategóriákat, majd azokba beosztani a kapcsolatokat. Ezután az ember megadhat olyan szűrőket, amelyek bizonyos kategóriába tartozó feladók leveleit megadott mappákba osztályoznak. Így például a munkalevelezést és a családi üzeneteket soha nem kell szétválogatni: a válogatás magától megtörténik, és végül könnyebb megtalálni, áttekinteni az üzeneteket, mint mondjuk a GMail és az Opera "don't sort, search!" jelmondatával. Ugyanis ehhez hasonló, tehát a címjegyzékkel összekapcsolt szűrővel az Opera sem rendelkezik.
Most a negyedik generációnál tartunk. A vadiúj KDE továbbra is stabil. Eltűnt belőle a munkaasztal, a háttéren szétdobált milliónyi ikonnal; ezentúl a munkaasztal is csak egy widget, olyan, mint a Vistában a vekker vagy az időjárás-jelentés. Persze sok minden változott még, ahogyan rengeteg különbséget most nem soroltam fel, amely végképp eldönti, melyik grafikus felület az innovatívabb. Ha a KDE az innováció felől közelíti meg az ideális felhasználói élményt, akkor az OS X a letisztult ergonómia, míg a Windows az egyszerű, lebutított felület élharcosa.
Én nem használom a KDE munkaasztalát. A GNOME is éppen elég szép, hasonló funkciókkal, de gyorsabb, egyszerűbb, szerényebb. És persze együttműködik a KDE összes alkalmazásával, így a levelezővel is. És miután a KDE létezik Windows-ra is az utóbbi időben, a felület és az alkalmazások előnyeit ott is ki lehet használni.
