A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) itt, ötödik részét (Habsburg elnyomás) itt, hatodik részét (nemzetállam) itt, hetedik részét (ártatlanság) pedig itt olvashatod.
Sorozatom hét részében azt próbáltam meg áttekinteni, milyen félreértések övezik a magyar történelmet. Az őstörténet oktatása azt sugallja, hogy a magyarság egyenes vonalú leszármazási közösség, pedig a valóságban inkább olyan folyóhoz hasonlít, amelynek torkolatvidékét a néven kívül már nem sok minden köti a forrásához, nem is beszélve arról, hogy a földrajztudós dönti el, melyik az „igazi” forrás a sok közül, amelyek vizükkel táplálják. Az államalapítás ünneplése elhiteti velünk, hogy az állam kezdettől fogva egybeesett a nemzettel, pedig István brutális rendszerváltása éppen a kor globalizációját, a keresztény univerzalizmust honosította itt meg, ha valahogy, akkor ellenségesen viszonyult a „nemzeti hagyományokhoz”. A középkori nagyhatalmiság tudata azonosítja a dinasztia expanzióját a nemzet jólétével, és ezzel érzéketlenné tesz az agresszióra, illetve a méretet teszi meg az egyetlen értékmérőnek. Történelmünk második ötszáz évét kudarcok sorozataként írjuk le, nem véve tudomást arról, hogy ez önkényes válogatás a történelem jelenségei között, és így önként mondunk le az értékteremtő örökségről. Az elnyomott nemzet képét a Habsburgok démonizálásával erősítjük meg, a nemzeti függetlenség és alávetettség hamis fekete-fehér narratívájába helyezve minden történelmi konfliktust. A nemzet modern fogalmát visszavetítjük a történelem egészére, és ezzel magunk gerjesztjük az állandó frusztrációt, a közös történelmet pedig torz ellen-történelmek halmazára bontjuk szét. Végül a homogén nemzetképünk és a szintén homogén ellenségképünk arra csábít minket, hogy elhárítsuk a történelmi felelősséget, ne nézzünk szembe múltunk sötét foltjaival.
A legnagyobb csapda tehát az, ha feltételezzük, hogy a történelemben léteztek azonos tulajdonságokkal és érdekekkel bíró (ilyen értelemben homogén) és folytonosan létező, önmagukkal azonos (ilyen értelemben kontinuus) nemzetek. Mert akkor a történelem eseményeit ezeknek a fiktív nemzeteknek a cselekedeteiként értelmezzük. „A magyarok” harcolnak „a törökökkel” vagy „a németekkel”. Ez azonban a népmesék és mítoszok világa, nem a valóságé. Mert csoportok persze léteznek, mint leíró kategóriák. Lehet beszélni a középkori földbirtokosról általában: így élt, beszélt, viselkedett, érzett stb. De ez egy korhoz kötött általánosítás. „A magyarok” nincsenek. Minden esetben külön kell vizsgálni, és bizonyítani, hogy egy adott eseményben kik és miért vettek részt. „A magyarok kalandoztak” mondatnak csak annyi az értelme, mint annak, hogy „a magyarok adót csalnak”. A cselekmény résztvevői magukat magyarnak nevezték, de nem ezért, nem ilyenként és nem együtt tették ezt. Ráadásul a két mondat magyarjait a népnéven kívül szinte semmi sem köti össze.
Tele vagyunk a történelemmel kapcsolatos bölcs mondásokkal. Talleyrand szerint könnyebb legyőzni egy népet, miután elvették a történelmét. Azok a mai magyarok, akik állandóan a múlt kudarcai felett búsonganak, élő példái az állítás igazságának: hagyták, hogy megfosszák őket a történelmük nagyszerűségétől, az eredményektől, az örökségüktől. Goethe úgy vélte, hogy ha egy nép nem ismeri a történelmet, kénytelen lesz újraélni azt. Bizony, fennáll a veszélye annak, hogy a felelősség folyamatos hárítása, „az idegenek” hibáztatása a múlt bűneinek ismétlését eredményezi. Pedig a régi rómaiaknak volt ebben is igazuk: a történelem az élet tanítómestere. A mítosz pedig a psziché kivetülése.
P.S.: A sorozat egész sikeres lett, volt része amit majd kilencezren olvastak. Ha valaki veszi a fáradtságot, és átolvassa a több száz hozzászólást, akkor persze azt látja, hogy a néhány építő (és romboló) kritika mellett elég sokan boldogtalan nyári napközisek módjára vették birtokba a szellemi homokozót, és kifogyhatatlan fantáziával építgették homokváraikat, a gravitáció törvényét pedig a másik homokozó csoport puszta rosszindulatának tudták be. És még mondja valaki, hogy rosszul diagnosztizáltam magyar történelmi köztudat állapotát!
