Kondor Vilmos budapesti krimijeiről már rengeteget írtak, én azonban csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam az eddigi három kötetet: Budapest Noir, Bűnös Budapest és A budapesti kém (Budapest, Agave, 2008, 2009 és 2010). A kritika nagyon lelkesen fogadta, szerintem is joggal: nemrég még arról panaszkodtam, hogy az angolszász krimik mellett a magyarok nevetségesek, és íme itt egy izgalmas, komolyan vehető és ízig-vérig magyar (budapesti) krimi, ráadásul rögtön sorozatban. Kondor jól eltalálta azt is, hogy posztmodern korunkban a hagyományos zsánerek előtti tisztelgés egyben a klasszikusok finoman ironikus megidézése, és a közönség értékeli a műfaji korlátok között előadott stílusbravúrokat. Ez a dicséret mellett részemről kritika is, ha nem is Kondornak, de méltatóinak címezve, hiszen az első „igazi magyar krimi” valójában műfaji játék. A helyszín ugyan ismerős, de a kor távoli: hiába nyilatkozta Kondor, hogy ezáltal akarja a Horthy-korszakot közelebb hozni, épp ennyire távolítja valójában a cselekményt. Nem csak a cselekményvezetés és a nyelv idézi folyamatosan az amerikai hard boiled krimi írott és vetített klasszikusait, hanem a főszereplő, az Amerikából hazaszakadt Gordon Zsigmond optikája is újabb szűrőt jelent. Az első magyar krimi világa tehát egy nagyon is fikcionalizált, a valóságtól fényévekre lebegő világ. Nem mintha ez baj lenne, csak tisztázzuk.

Az eddigiekkel véletlenül sem azt akartam mondani, hogy Kondor könyvei nem jó történelmi regények. Éppen ellenkezőleg: belevaló történelmi regények. Arról is szeretnék írni, hogy szerintem nagyszerűen működnek történelmi regényként, és ehhez képest sokkal gyengébben muzsikálnak krimiként. Először is élvezetes korrajzok. A szerző olvasható élvezettel járt utána az 1930-40-es évek budapesti életének. Engem az ilyesmi kevéssé köt le, de a szereplők útja pontosan rekonstruálható, és közben megismerjük a korabeli utcaneveket, fontosabb épületeket és a tömegközlekedést. Ugyanígy elevenen rekonstruálják a könyvek az újságírói és a rendőri munka eszközeit és módszereit. De pontos képet kapunk az öltözködésről, a lakberendezésről, az étkezésről vagy éppen az autókról is. A társadalomrajz is kontúros: ki kivel, hol és hogy érintkezett. Itt látszik leginkább, hogy milyen ügyes a nyelvhasználat, hiszen a párbeszédek nem lesznek sem kínosan anakronisztikusak, sem pedig nevetségesen archaizálók, a korfestő nyelvi panelek előfordulását optimálisnak mondanám. (Azt viszont kénytelen vagyok közbeszúrni, hogy a párbeszédekben a szerző túl gyakran téveszti el, hogy éppen kit beszéltet, és – a cselekmény sérelme nélkül ugyan, de – kifejezetten zavaró, hogy a szereplők saját kérdéseikre válaszolnak.)

Kondor regényei azonban nem csak a tökéletes háttér miatt történelmiek. A főszereplőt kivéve ugyanis gyakorlatilag az összes figura valós személy. A miniszterelnökök és tábornokok szerepeltetése nyilván a leglaikusabb olvasónak is feltűnik, de a fellépő újságírók és rendőrök neve sem kitaláció. Ez nagyon nagy mértékben növeli a hitelességet, hiszen nem lehet olyasmit a szerző szemére vetni, hogy de hát nem is X volt Az Est főszerkesztője, vagy Y a gyilkossági osztály vezetője. De hatalmas feladat is az írónak, amit remekül old meg: hozott anyagból épít fel egy kitalált világot. Őszintén szólva, elmegy egészen a falig. A budapesti kém-ben már szinte hemzsegnek az ismert történelmi figurák, és mivel ott nem is bűnügyről, hanem kémkedésről van szó, nagyon vékony a hihetőség jege, épen csak nem szakad be a kitalált történet súlya alatt. De csak megrepeszti, és ez a lényeg. Nem alternatív történelmet olvashatunk, minden, ami a regényekben történik akár meg is történhetett volna, anélkül, hogy sérülne a téridő-kontinuum. Külön erénye a köteteknek, hogy sosem keveredik össze, amit az olvasó már előre tud a számára múlttá vált valódi eseményekről, és amit a szereplők gondolnak és tesznek saját fiktív jelenükben.

A sok dicséret után kénytelen vagyok bevallani, hogy a könyvek krimiként tetszettek a legkevésbé. Éppen a műfaji szabályok be nem tartását rónám fel a szerzőnek. Az intenzív világépítés után realista krimit vártam. És a történetek nagyon izgalmasak, fordulatosak, magával ragadóak, de túl sok apróság nem stimmel. A főszereplő már annyira titokzatos, hogy valószerűtlenné válik: én legalábbis nem bírtam felfedezni semmilyen motivációt cselekedetei mögött. Az rendben van, hogy ügyesen nyomoz, de az már nincs, amikor bizonytalan félinformációkból pontos képet épít fel. Az is rendben, hogy talpraesett fickó, de a néha (ráadásul: következetlenül) elővillanó szuperhősi képességek nincsenek a helyén. A gyilkosságok és más erőszakos cselekmények megkomponálása esztétikai értelemben kiváló, elhelyezésük dramaturgiailag nagyon ügyes, csak épp logikailag nem illeszkedik. Nem akarom a konkrét cselekményt lelőni annak, aki még nem olvasta (de ajánlom, hogy tegye), csak megjegyezném, hogy érthetetlen okok miatt hal meg az egyik szereplő és marad életben a másik. Leginkább meg a főszereplő. Aki ennyit tud, és ennyi ellenséget szerzett, miközben egy olyan világban mozog, ahol eleve sok az erőszak és az csak rosszabb lesz, ahogy haladunk befelé a háborúba, az miért marad életben? Hacsak azért nem, hogy elolvashassam a beígért negyedik és ötödik kötetet. Mert azért talán megéri.

Kolbenheyer kommentpolitikája