„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)
A sorozat ötödik és egyben záró részében elérkeztünk a verbális háború központi csataterére. Ha jobban belegondolunk, az előző négy hadszíntér kiválasztása már sok mindent előre jelzett. Az Árpád-sávok esetében a tét az volt, hogy egy tetszhalálból feltámasztott fogalmat milyen konnotációval sikerül felruházni: dicső történelemnek lehet-e hazudni a kínos múltat. A cigánybűnözés kifejezéssel bizonytalan hétköznapi tapasztalatot akarnak a szakmaiság álruhájába bújtatni, és az így nyert trójai falóval a rasszista vádat bejuttatni a közönség tudatába. A libsi és rokonai az ellenség dehumanizálásának eszközei, külön antiszemita összekacsintással a tábor kemény magjának irányában. Végül a bérrettegés kifejezés megalkotása az ellenség hadmozdulatainak ellehetetlenítését kísérli meg: az előző három kifejezés elutasítását beteges és jellemtelen cselekedetnek tünteti fel. De mindez semmi az egész háború sztálingrádi csatájához képest, ami a magyar szó (újra)definiálásért folyik. Hiszen a politika a köz ügyeinek megtárgyalása, és a megtárgyalandó ügyek meghatározásánál is hatalmasabb előnyt szerez az, aki képes eldönteni kicsoda-micsoda is maga a köz.
A magyar már jelzőként is maga az ultima ratio. Hiszen nyilvánvalóan a magyar érdek képviselete a legfontosabb, a magyar út megtalálása lenne a csodaszer és a magyar emberek szavára kell, hogy hallgasson a politika. Ha a magyar minden helyzetben pozitív jelző, akkor mindenáron el kell érni, hogy a saját érdek, út és emberek viselhessék a kitüntető címet, az ellenfél pedig semmiképpen. Azaz világossá kell tenni, ki tartozik a magyarok közé, és ki nem. Hogy ez mennyire nem egyértelmű, annak illusztrálására álljon itt négy mondat, fokozatosan szűkülő jelentésben használva a magyar kifejezést:
1. „A magyar Nobel-díjasok köre tovább bővült.”
2. „Előnyben kell részesíteni a magyar termékeket.”
3. „A magyar irodalom elfeledett gyöngyszeme.”
4. „Magyarokra támadtak a cigányok.”
Az első mondat esetében a magyar mint kategória már-már az ízléstelenség és nevetségesség határáig kitágul: mindenkinek a dicsőségét, akit akármilyen okból kapcsolatba lehet hozni a magyarsággal vagy Magyarországgal, szerezzük meg magunknak (a konkrét esetben talán Eli Wiesel Nobel-díja a non plus ultra). De ha jóindulatúak akarunk lenni – és néha ez a helyzet –, akkor mondhatjuk, hogy ez egy befogadó, nyitott magyarság. A második és a harmadik mondat két különböző logika szerint szűkíti az első kitárulkozó magyarságeszményét. Lehet valaki vagy valami magyar az államhoz és a joghoz való viszonya alapján, vagy éppenséggel a nyelvhez, a kultúrához képest. A magyar termék nyilván Magyarországon előállított termék kiderítetlen pedigrével, míg a magyar irodalom magyar nyelvű alkotások téren és időn átnyúló halmaza. Végül ott a negyedik mondat pőre brutalitása: a magyar itt puszta fosztóképző, annyit tesz, hogy nem cigány. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy két egyenrangú etnikai kategóriáról van szó, hiszen az ebben az értelemben vett magyarok származása, kultúrája, anyanyelve irreleváns, csak a fehér bőrük számít.
Elméletileg az emberi elme képes egy szó különböző jelentéstartományait kontextus alapján értelmezni. Kicsit nehezebben birkózik meg a feladattal, ha a jelentések skálaszerűen rendezhetők egymás mellé. És látványosan (mármint a szemünk láttára) megbicsaklik, ha állandó, tudatos zavarásnak van kitéve, ha valakik azon munkálkodnak, hogy a jelentésskálát összemossák. Mert ami folyik az ez. Az összemosást persze adottság teszi könnyebbé. A második és a harmadik mondatbeli magyar közti különbség teszi lehetővé mind az első mondat kiterjesztését, mind a negyedik szűkítését. Próbáljuk ki a mondatokat nem európai nemzetekkel! A mexikói Nobel-díjas, termék, irodalom és áldozat jelzője egyetlen jelentéssel bír. De az alkalom csak szüli a tolvajt, nem azonos vele. Mert a német termék és a német irodalom között van különbség, de sem Nobel-díj-megalomániáról nem tudunk, sem olyan mondat nincs, hogy német vs cigány. Mindenkinek azt ajánlom, hogy jól figyeljen. Mert ennek a csatának a kimenetele mindannyiunk sorsát hosszú távon meghatározza. Akkor is, ha egyesek kitaszíttatnak a magyarságból, és akkor is, ha mindenkit befogadnak. Mert a szavak nem előrejelzik a valóságot, és nem is helyettesítik azt. A szavak maga a valóság. Minden szavunkkal hozzáadunk vagy elveszünk belőle. És pontosan tudható, hogy melyik szótól kel életre Ádám, és melyiktől a gólem.
update: A posztsorozat majd tízezer olvasója és a sokszáz hozzászólás gyönyörűen illusztrálta az alaptételt: a harc a szavakért, a nyelv birtokbavételéért folyik. Akinek van ereje végigbogarászni a kommenteket, valóságos kincsesbányára bukkan. Tudományos szempontból szinte vérzik a szívem, amiért esztétikai és erkölcsi okból néhány gyöngyszemet kénytelen voltam kimoderálni.
