Nemrég azt írtam, Thomas Brussig a kedvenc német szerzőm, de most némileg elbizonytalanodtam. Daniel Kehlmann erős ellenfél. Pedig Kehlmann ízig-vérig posztmodern író, nála nyoma sincs az olyan konkrét történelmi háttérnek és társadalmi mondanivalónak, mint Brussignak az NDK-ról és a rendszerváltásról szóló könyveiben. Emiatt persze bizonyos szempontból könnyebb is olvasni, magyarul is sorra adják ki világsikert aratott műveit. Az áttörést természetesen A világ fölmérése (Budapest, Magvető, 2007; a német eredti: Die Vermessung der Welt, Hamburg, Rowolth, 2005) hozta meg, Humboldt és Gauss hihetetlenül vicces és intelligens, fiktív párhuzamos életrajza (oké, ez amolyan esterházys fikció: sose tudod, mi igaz, és mi nem, nem is annyira fontos, de fenntartja az izgalmat, hogy játszanak veled). De tessék csak elolvasni a többit: az illúzió és a mágia kapcsolatát boncoló A Beerholm-illúzió-t (Budapest, Magvető, 2008; A német eredeti: Beerholms Vorstellung, Wien, Zsolnay, 1997), a világ megértését és az őrületet egybemosó Mahlers Zeit-ot (Mahler ideje; Frankfurt, Suhrkamp, 1999), vagy a művészi önzésről és nagyságról szóló Én és Kaminski-t (Budapest, Kortina, 2003; a német eredeti: Ich und Kaminski, Frankfurt, Suhrkamp, 2003). De most épp a legfrissebbet olvastam, és arról írnék: Hírnév (Budapest, Magvető, 2009; a német eredeti: Ruhm, Hamburg, Rowohlt, 2009). (Igyekszem, de kis spoilerezés azért csak lesz.)

A játék egyik része a forma. A könyv az alcíme szerint „regény kilenc történetben”. Adva van tehát kilenc olyan novella, melyek magukban is megállnak, de egyrészt vannak visszatérő szereplők, másrészt az egyes novellák cselekménye aztán egymást is magyarázza. A szereplők visszatérése is részben a cím, a hírnév köré szerveződik. A híres színész nem egyszerűen az egyik szürreális történet főszereplője, hanem egy másik történet szereplőjét is vele keverik össze, de szinte mindegyik történetben feltűnik, hol plakáton, hol a hírekben, hol csak úgy beszélgetés közben. A neves latin-amerikai (brazil?) író könyvei minden novellában ott vannak valakinek a polcán, vagy valaki idéz belőlük, míg aztán egyszer csak szemtől szemben is találkozunk vele. És persze a legfőbb főszereplő egy német író (!), akinek nem csak a művei (no meg a hírneve) sejlik fel folyton-folyvást, hanem egyszer csak kiderül, hogy az egyik (?) novella igazából az ő műve. De a nem híres szereplők is ki-be járkálnak a novellákban, rengeteg eseményt olvashatunk két különböző szemszögből. Őszinte leszek: nem tudom, milyen irodalmi értékkel bír ez a játék a szerkezettel, de nekem tetszett, szeretem, ha valamit meg kell fejteni.

A cím sosem véletlen. Ugyanakkor a hírnév nagyon tág jelentésben szövi át a könyvet. A híres színész egyértelműen menekül előle, és hát ez sikerül is, bármilyen meglepő is legyen a fordulat. De a német írót nem csak üldözik a hírnevét meg nem értő ostoba olvasók („Honnan veszi az ötleteit?”), de ő maga nem teljesen elégedett azzal, mennyire is híres. Kollégája, a német krimi-írónő keserűen tapasztalja meg, hogy mennyire keveset ér a hírnév: a könyve ugyan megvan a közép-ázsiai könyvesboltban, de őt a kutya sem ismeri. Eltűnése viszont valóban híressé teszi otthon; sovány vigasz. A brazil író hírnevét otromba, hazug közhelyeket életbölcsességként eladó, pihekönnyű, teljesen lila könyvei hozták meg (na, vajon kiről mintázta?), de egyszerre csak rádöbben, hogy ennek lerombolásával nem csak még híresebb lehet, de egyszer életében őszinte is. Aztán persze felmerül a kérdés, menyire híresek a kitalált szereplők, ugyanis nem csak fő-főhősünk, Leo Richter, de az ő főhőse, Lara Gaspard is állandóan szóbeszéd tárgya.

És ezzel egy újabb kérdést nyitottunk meg. Lara Gaspard fiktív figura, hiszen Leo Richter írja, de őt meg Daniel Kehlmann. Ki ír kicsodát? Az egyik novellában a főszereplő egyszer csak alkudozni kezd a fiktív írójával, az előző novella főszerelőjével. De aztán a novella kicsúszik az író (melyik?) kezéből, váratlan, nem általa írt szereplő is felbukkan. Egy másik, valós (?) szereplő amiatt aggódik, hogy író szeretője róla is fog írni (hja kérem, veszélyes dolog írókkal cimborálni), aztán egy másik novellában rá is döbben, hogy ez most nem a valóság (?), hanem a róla írt könyv. Mint szinte mindennek, ennek is van pendant-ja a könyvben, a valós (?) életben megvert főszereplő, aki számára az egyetlen menekülés az lenne, ha beleírnák egy könyvbe, és ott találkozhatna álmai asszonyával. Kehlmann persze végig játszik velünk: a novellák stílusa is alkalmazkodik ahhoz, ki írja őket. Ki is?

Kolbenheyer kommentpolitikája