Amikor egy ismerősöm rámcsodálkozott a villamoson, hogy John Lukacsot olvasok, és én már tudtam, hogy ez egy nagyon rossz könyv, de azt nem, hogy ő miként vélekedik róla, csak annyit mondtam: Sokat ír. Erre ő: Biztos sokat keres. Ha csak így nem. Mert múltkori állításomat, miszerint John Lukacs mindig ugyanazt a könyvet írja tovább, de mindig épen azt, amit olvasni szeretnénk, csak félig tartom. Tényleg vannak mániákusan visszatérő témák a Demokrácia és populizmus című kötetben is (Budapest, Európa, 2008; az amerikai eredeti: Democracy and Populism, New Haven-London, Yale University Press, 2005). De őszintén szólva sokkal inkább mániákusak, mintsem gondolatok. A továbbiakban a könyv három központi állításával foglalkoznék (1. A demokrácia mindinkább átadja a helyét a populizmusnak, 2. A nacionalizmus a 20-21. század vezérlő eszméje, 3. Jelenünk az újkor, és annak civilizációja végét jelenti), de előtte még muszáj kiereszteni kicsit a gőzt. Lukacs könyve ugyanis zavaros, felületes és rettenetesen nagyképű. Állandóan mindenhez hozzáfűzi, hogy „pontosabban”, de valójában semmit sem definiál: nem elegánsan irodalmi esszét olvasunk, hanem homályos locsogást. Szerinte minden fogalmat rosszul használunk („a liberálisok” vagy „az értelmiségiek”), de ő maga oldja fel a használhatatlanságig a fasizmus, totalitarizmus, nemzetiszocializmus stb. fogalmát. Lukacs nem hajlandó tudomást venni semmilyen társadalomtudományi megközelítésről, nála nincsenek adatok, csak idézetek. A több száz éves klasszikus konzervatív idézetek még akár érdekesek is lehetnek (bár én minden tiszteletem ellenére sem hiszem, hogy Tocqueville lenne a legmegfelelőbb a nácizmus megértéséhez), de a kortárs, ismeretlen konzik egyszerűen fárasztók.

A demokrácia populizmusba fordulása alapvetően értékállítás. A populizmus egyértelműen negatív fogalom, nem csak Lukacsnal, bár hogy ő mit is ért rajta pontosan, azt nehéz kihüvelyezni. Már csak azért is, mert a demokrácia megítélése sem egyértelmű nála. A populizmussal szembeállítva pozitív fényben látszik, de a könyv hemzseg a közvéleményt, a tömegembert lenéző kiszólásoktól. A népszerű alapvetően megvető jelző, bár számomra árulkodó, hogy bizonyos esetekben mégis a népszerűségre hivatkozik, és ezek mind a legrosszabb értelemben konzervatív elvek: elítéli a homoszexualitást, a szexuális felvilágosítást, de pl. a bevándorlást is (ő, a magyar bevándorló!). Inkább úgy tűnik, hogy Lukacs az egész demokratikus elvet, a többségi döntéshozatalt utasítja el, bár ezt nem meri kimondani. De mindig jóindulattal, sőt dicsérőleg ír az arisztokratikus vagy monarchikus intézményekről. Lukacs a 19. századi, monarchikus és arisztokratikus fékekkel ellátott, szűk választójoggal működő, klasszikus értelemben liberális rendszer híve (bizonyos mondatai még a teljes jogegyenlőséget is megkérdőjelezik). Ha ez lenne a demokrácia, akkor ma tényleg populista rendszerek működnek. De teljes fogalomzavarnak tűnik, amikor egyrészt óv a népre hivatkozó, a nevében beszélő autoriter vezetőktől, másrészt összekacsint a „liberális” (az állandó idézőjelezés is az idegesítő nagyképűség része) káoszban rendet teremtő erőskezűekkel.

Lukacs egyik állítása, hogy korszakunk legerősebb, és máig erős közösségszervező elve a nacionalizmus. A mai jobboldal nacionalistává váló konzervatívok, a baloldal pedig szocialistává váló liberálisok gyűjtőhelye. És a nacionalizmus miatt a jobboldal lesz a sikeresebb. Különös állítás, főleg ha egybevetjük néhány másikkal. Ha a „haladó” (idézőjel!) baloldal az erőtlenebb, akkor miért „halad” a világ (mármint rossz irányban Lukacs szerint)? A nacionalizmus erejét bizonyítja állítólag a munkásmozgalmi pacifizmus veresége 1914-ben, vagy Hitler sikerei, sőt Sztálin nacionalista fordulata a II. világháborúban (ő is nemzeti szocialista lenne). Épp ez utóbbi körülmény gyanús: ha Hitler és Sztálin is nemzeti szocialisták, akkor milyen értelemben győzött a nacionalizmus a szocializmus felett? Már csak azért is nehéz megmondani, mert Lukacs csak annyit árul el definícióként, hogy a nacionalizmus támadó, míg a szerinte pozitív patriotizmus védekező.

Végül Lukacs már sokadszor tesz hitet amellett, hogy az utolsó napok tanúi vagyunk, legalábbis az újkor utolsó napjaié. Bár többször álszerénykedik, hogy ő történész, és nem próféta, maga nevezi jeremiádának könyvét. Az újkor vége ugyanis nem egyszerűen korszakolási kérdés (annak nem is lenne sok értelme, hiszen nyilvánvalóan lehetetlen a jelen tendenciáinak olyan fokú áttekintése, hogy kimutatható legyen a korszakváltás), hanem a nyugati civilizáció hanyatlásáé. Mert Lukacs szerint számtalan jel szerint hanyatló korban élünk: kultúra helyett szórakoztatás, a bűnözés terjedése, szexuális szabadosság, stb. Mindez egy zsörtölődő öregember kioktató hangján, személyes anekdotákkal és szellemesnek talált bon mot-kkal fűszerezve: hátborzongató. Annyira sajnálom, hogy képes volt minden hozzáértés, utánaolvasás, tudományos fogalom- és módszerkészlet nélkül fajsúlyos témákról ócska közhelyeket pufogtatni. Nagyon remélem, hogy nem ez a konzervativizmus hangja, mert a vonzó címke miatt megvettem, kinyitottam, és bizony nagyon dohos ez a konzerv.

Kolbenheyer kommentpolitikája