Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Schneller Károlyné, született Barth Irma minden évben elment Zalakarosra. A szállodában már kedvezményt kaptak, a kedvenc éttermében kitűnő volt a házias paraj sült oldalassal, és Vajk, az unokája is irtóan élvezte. Arról nem is beszélve, hogy Schneller Károly porckopása miatt kedvezményes belépőt kaptak a fürdőbe, és a fia és a menye is boldog volt, hogy egy hétre elviszik Vajkot nyáron, addig se kell táborba befizetni vagy levinni Gyomaendrődre, a másik nagyszülőkhöz. Jó dolog ez a nyári szünet a gyereknek, de hát a szülők dolgoznak. Schneller Károlyné tehát minden reggel feltette a kávét, megterítette a reggeliző asztalt, aztán összepakolta a fürdőruhákat, törülközőket, no meg a naptejet (Vajknak 30-as faktort, az anyjától örökölte azt a lehetetlen fehér bőrét), utána a piknikkosarat, hogy délben se kelljen hazajönni az élményfürdőből. Mire Károly és Vajk felébredt, már csak be kellett kapni a töpörtyűt erős paprikával, illetve a Cini-Minit tejjel, aztán indulás. A fürdőben Károly befeküdt a termálvizes jakuzziba, Károlyné pedig ment Vajkkal az élménymedencébe. Várta a csúszda végén, fél kézzel a víz felett tartotta a hullámmedencében, és persze kézen fogva sodortatta magát az örvényben. Ahol aznap egy türelmetlen fiatal pár félrelökte, és teljes sebességgel nekicsapódott a belső kőgyűrű nyitott végének. Hallani vélte a roppanást.

Az utolsó két nap már kevésbé vidáman telt. Hason nem tudott aludni, pedig csak az pihentette, a jobb karjával tett minden mozdulat fájt, így aztán Károlynak kellett pakolnia, aki persze elfelejtette a 30-as naptejet, és Vajk leégett, ő meg ettől kezdve háton nem bírt aludni. De orvoshoz nem akart elmenni Schneller Károlyné, a nyaralást mégse ronthatja el. Összeszorította a fogát, míg haza nem értek. Másnap aztán bevitette magát Károllyal a kórházba. A sürgősségiről átküldték a sebészetre („Három napja történt? Akkor kicsit még bírni fogja …”). Nyolctól fél tizenkettőig ült a műanyag széken. A balesetesek látványa annyira nem zavarta, három fiút nevelt föl, tudta mi az a törés. De fél kilenckor betoltak a váróba egy hatalmas rácsos ágyat, amiben egy pöttömnyi, szinte áttetsző bőrű, hófehér hajú néni feküdt, aki csukott szemmel, némán tátogott a fogatlan szájával, miközben a keze rángatózott. Egy órán át feküdt ott. Schneller Károlyné megfogta a kezét, és beszélni is próbált hozzá, de a néni vagy süketnéma volt, vagy teljesen demens, esetleg csak nem volt magánál, mindenesetre ugyanúgy szenvedett tovább. Mire behívták, Schneller Károlyné már szinte elszégyellte magát, hogy egy kis bordazúzódással idejött.

A doktornő nem volt barátságtalan, de fáradtnak és türelmetlennek tűnt. Kikérdezte, óvatosan megtapogatta az oldalát, és röntgenre meg ultrahangra küldte („Meg kell néznünk, nem szúrta-e meg a tüdejét”). Aztán homlokát ráncolva visszafordult, megfogta Schneller Károlyné nyakát, és azt mondta az asszisztensnek: − Kérjünk nyaki ultrahangot is, nem tetszik nekem ez a pajzsmirigy. − A röntgen és az ultrahang alig egy órát vett igénybe, utána még egy fél órát kellett újra várnia a sebészeten, míg újra a doktornő elé került. Az rá se nézett, csak a számítógép képernyője előtt hümmögött (ezért utálta Schneller Károlyné, hogy már nem adják kézbe a röntgenfelvételt, mint régen, hanem csak átküldik a doktor kompjuterére), majd azt mondta, hogy ez bizony eltörött, kinyomtatott néhány papírt és „Itt tessék aláírni!” felkiáltással a kezébe nyomta. Oda se nézve írta alá, mert közben próbálta megkérdezni a doktornőt, hogy akkor most mi legyen, de az már nem figyelt, bejött egy férfiápoló egy kerekesszékkel, beleültette Schneller Károlynét, és mire felocsúdott már a traumatológiai osztályon feküdt.

A főorvos homlokát ráncolva nézte a leleteket. − Fáj? − kérdezte kissé megrovóan, majd Schneller Károlyné fejrázására értetlenkedve mondta: − Két és fél centis göböt a pajzsmirigyen nem érdemes műteni. − De én a bordám miatt, vagy nem…? − Azt csak pihentetni kell. − De akkor minek vagyok itt?! − Hát maga ragaszkodott hozzá! − Ragaszkodott a fene, én ugyan nem! − De hát aláírta! − Mit tudom én, mit írattak alá velem! De akkor hazamehetek? − Azért előtte kivizsgáljuk − azzal a főorvos kiment. Két nap múlva, vér- és vizeletvizsgálat, újabb ultrahang után visszajött, hogy hazaengedi, de kap egy beutalót a nefrológiára. Hogy az mi? Hát asszonyom, maga vesebeteg, van egy szűkület a jobboldali vesecsatornában. Az nem számít, hogy rendesen tud pisilni. De legalább hazamehetett. A fia persze hisztizett, hogy igenis menjen el a nefrológiára, és mivel nem volt hajlandó, rászabadította a háziorvost. Az átnézett minden leletet, a pajzsmirigyre és a vesére rá se hederített, a vérképet viszont hosszasan vizsgálta: − Ez nem jó, nagyon nem jó! Erős vérszegénység, ha nem is a harmadik de a második fokozat. Ebben az életkorban ez akár daganatra is utalhat … − Nem értette, aznap miért nem kap paraszolvenciát, és miért olyan hangosan csapódik be mögötte az ajtó. Schneller Károlyné a szemétbe dobta a leleteket, és kivett a fagyasztóból egy jókora oldalast.

Kolbenheyer kommentpolitikája