Niall Ferguson síkos lejtőn csúszik lefelé, miközben halálra keresi magát. Az I. világháború újraértelmezése The Pity of War című könyvében zseniális történészi teljesítmény; a 20. század háborúinak elméleti keretbe helyezése még mindig eredeti ötlet, bár A világ háborúja című könyvének zöme már inkább kilóra írt összegzés. Civilizáció című (Budapest, Scolar, 2011; az angol eredeti: Civilization, London, Penguin, 2011) legújabb műve egyszerre készült tévés ismeretterjesztő sorozatnak és könyvnek, és részben ennek is köszönhetően zavarba ejtő keveréke a tévében valószínűleg jól mutató, de leírva meghökkentően összefüggéstelen tényeknek, a tévés dramaturgiában megkomponált gondolati ívnek tetsző, ám leírva meglehetősen ötletszerűnek ható elméletnek, a gátlástalan öntömjénezésnek („figyelmeztettem rá”, „felhívtam a figyelmet” stb.) és a Nyugat fölényét és hanyatlását egyszerre megjósoló imperialista skizofréniának. Rövidebben: egy ígéretes szerző egy ígéretes témáról rém bosszantó könyvet írt. Ehhez jön még a jópofának szánt nyelvi megformálás, ami az idétlenséget fokozza tovább: a Nyugat 2.0-ás operációs rendszerén hat „gyilkos alkalmazás” (killer apps) fut, ezt követi nyomon a könyv. Öveket becsatolni, hánytatós hullámvasút következik.

A könyv nyitó kérdése, hogy miért sikerült a Nyugatnak úgy 1500 körültől elrugaszkodnia, és a többi világrész fölé kerekednie. (Érdekes egybeesés, hogy pont így van szerkesztve Jared Diamond Háborúk, járványok, technikák című, valóban korszakalkotó könyve.) Némi zavaros és teljességgel felesleges fejtegetés után, hogy miben is állna egy civilizáció, Ferguson rátér a lényegre, az antik civilizáció (in concreto a Római Birodalom) bukása után a Nyugat második civilizációja (2.0, hahaha) hat kérdéskörben múlta felül a világ többi részét, ezek a verseny, a tudomány, a tulajdon, az orvostudomány, a fogyasztás és a munkaerkölcs. A hat témakör részben nagyon tág (versenyen például egyszerre érti a piaci versengést a vállalatok között, illetve az európai államok hatalmi versengését), részben még tovább tágul a szerző szabadon burjánzó gondolatmenete (?) miatt (az orvostudomány fejezet jelentős részben a francia gyarmatosításról szól). Ugyanakkor nincs éles határvonal a fejezetek között sem, egyáltalán nem világos például, hogy az orvostudomány miért kap külön fejezetet a tudomány után, vagy hogy a tulajdon nyugati formái, a tömegfogyasztás és a munkaerkölcs hogyan választhatók szét. Leginkább sehogy.

Ferguson szeret polgárt pukkasztani, és amikor eredeti, ám szalonképtelen ötlete támad, mint például Németország ártatlansága az I. világháború kirobbantásában, remekül is megy neki. Most nem támadt. Bár szorgalmasan hivatkozik sok mindenkire, éppen a gazdasági intézmények kapcsán alig említi az idevágó egyre duzzadó szakirodalmat, jóllehet könyvének legalább egy fejezete (tulajdon) egészen hasonló témájú. Ugyanakkor a szalonképtelenség önmagában még nem nagyszerű. A nyugati gyarmatosítás pozitív hatásait nem szégyen leírni, de szégyen emellett meg sem említeni a negatívumokat, főleg, hogy azoknak is szépen duzzad a szakirodalma. Az alcím ezek után főleg nem jó poén, inkább bornírt nagyképűség: A Nyugat és a többiek. Ferguson valójában sajnálja az európai birodalmak kimúlását: mintha időutazáson lennénk, és a 20. század elején aggódnánk a fehér faj és civilizáció hanyatlásán á la Spengler. És itt el is érkeztünk egy kulcskérdéshez: most kárörvendünk vagy gyászolunk, a hanyatlást látva? Vagy várjunk csak, van-e egyáltalán hanyatlás?

Ferguson az előszóban kijelenti, hogy egy korszak végén járunk, a Nyugat uralmának vége. Utána azonban hat fejezeten keresztül bizonygatja, hogy a Nyugat mi mindenben áll a világ több része fölött. Sosem jutunk el oda, hogy ezeknek a kérdéseknek (azok a bizonyos „gyilkos alkalmazások”) összefüggésére rákérdezzünk, az okukra pedig végképp nem. Némely fejezet végére odabiggyesztette, hogy lám-lám, ezen a téren már csökken a Nyugat előnye. Hanyatlás? Végül az utószóban megint tényként kezeli a véget, ám azt esetlen aktuálpolitikával és a legutóbbi pénzügyi válság roppant felületes értelmezésével próbálja alátámasztani. Most akkor komolyan ötszáz év tudományos fejlődés kontra Bush elnök? Engem teljesen hidegen hagy, hogy Gibbon szerint a Római Birodalom milyen hirtelen bukott meg. Az analógia, főleg, ha az egy 18. századi, romantikus történetíró látomása, sosem magyarázó erejű, legfeljebb szemléltető eszköz. Ahogy Ferguson egész könyve: érdekesek az anekdoták, csak nehogy eszünkbe jusson rákérdezni, hogy mit is akarnak mondani. Köszönöm, másik világvégét kérnék.

Kolbenheyer kommentpolitikája